Száz éves kutyakekszből jöttek rá, milyen kegyetlenül bántak az antarktiszi expedíciók során a kutyákkal

Egy több mint száz éves kutyakekszből állapították meg a kutatók, hogy a régi antarktiszi expedíció során a britek alultáplálták kutyáikat.

Mindenki azt gondolná, hogy a szánhúzó kutyákat a különböző expedíciók során a lehető legenergiadúsabb, legtáplálóbb ételekkel etették, hogy minél jobban tudják tartani a tempót és bírják a hideget. Nos, a kutatók szerint ez nem így volt. Legalábbis a britek régi antarktiszi expedícióin biztosan nem. Erről pedig egy több mint száz éves kutyakeksz árulkodik.

Az egy évszázados keksz

Egy új kutatás, amely egy évszázados kutyakekszet elemez, azt sugallja, hogy a szánhúzó ebek valószínűleg félig üres gyomorral haladtak a jégmezőn. Tehát, a korai brit Antarktisz-expedíciók emberei alultáplálták kutyáikat, még ha nem is direkt.

A Polar Record nemrégiben megjelent cikkében a Canterbury Múzeum, a Lincoln Egyetem és az új-zélandi Otago Egyetem kutatói elemezték a Spratt’s kutyakeksz történetét és összetételét. A brit Spratt’s márka volt a világ első nagyüzemi kutyakeksz gyártója. Az ő termékeiket fogyasztották a korai antarktiszi expedíciók szánhúzói is.

Nem jutottak elég energiához a szánhúzók

„A korai felfedezők nagyra értékelték kutyáikat. De nemcsak azért, mert húzták a szánokat hanem azért is, mert társaságot nyújtottak az Antarktisz sivár jégmezőin” – mondta Dr Jill Haley, a tanulmány vezető szerzője. „A Canterbury Múzeum birtokában lévő, részben szétesett Spratt’s kutyatorta elemzése során megállapítottuk, hogy a kekszek összetétele nem különbözik annyira a modern kutyakekszekétől. Azonban az expedíció tagjai által adott mennyiség a kutyák számára nem biztosított elegendő tápanyagot a nagy energiaigényű tevékenységhez.”

Az állateledel-gyártás kezdete

Az állateledel viszonylag új találmány volt a huszadik század elején. Újdonságnak hatott, hogy a kutyák nem ételmaradékból vagy guberálásból jutottak élelemhez. A korai sarki felfedezők különösen kedvelték a Spratt’s kutyakekszeit, mert könnyen szállíthatóak voltak, nem kellett azokat elkészíteni és nem romlottak meg.

Kísérletezés a keksszel

A kekszeket két sarkvidéki expedíción használták, mielőtt Robert Falcon Scott kapitány Discovery-expedíciója (1901-1904) délre vitte volna őket. Az expedíció során 18 szánhúzó kutyát etettek a kekszekkel, akik emellett szárított halakat is kaptak. Az összes állat elpusztult, miután avas halakat fogyasztott.

Mivel vélhetően nem akarták, hogy az eset újra megtörténjen, Scott Terra Nova (1910–1913) expedíciója során csak Spratt’s-szel etették az állatokat. Napi 0,3 kg kekszadaggal a kutyák rendkívül éhesek lettek, még a saját ürüléküket is megették. Csak akkor épültek fel, amikor fókahúst adtak az étrendjükhöz.

Ernest Shackleton is Spratt’s-et vitt a Nimrod (1907-1909) és az Endurance nevű (1914-1917) expedícióira. Itt azonban az ebek olyan étrenden éltek, amely fókahúst, bálnazsírt, kekszet és pemmikánt is tartalmazott.

Az Otago Egyetem kutatói, Keith Gordon professzor, Dr. Sara Fraser-Miller és Jeremy Rooney lézeres elemzéssel határozták meg a keksz összetételét. A Lincoln Egyetem állattudományi docense, Dr. Craig Bunt összehasonlította a kekszeket hasonló ételekkel, beleértve a modern kutyaeledelt is, és kiszámította, hogy egy keksz hány kilojoule energiát adhatott.

Annak érdekében, hogy megfeleljen a modern szánhúzó ebek energiaigényének, a régi antarktiszi expedíciók kutyáinak napi 2,6-3,2 kg Spratt’s kutyakekszet kellett volna megenniük. A történelmi beszámolók azonban azt sugallják, hogy egyes expedíciók napi kutyaadagjai csak körülbelül 0,5 kg, sőt néha kevesebb, mint 0,3 kilogrammnyi kekszet tettek ki.

A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy Spratt’s kutyakekszei valószínűleg megfelelő táplálékot jelentettek az antarktiszi kutyák számára. A régi expedíciók szánhúzói csak nem kaptak belőle eleget.

(Képek: Getty Images Hungary)