Te mit csinálsz a kutyák világnapján?

A világnapok célja, hogy felhívják a figyelmet az egész emberiséget érintő problémákra. De most egy kicsit másról lesz szó!

Egy kutyás magazinba van létjogosultsága egy olyan cikknek, ami arról szól, hogy miért csodálatos nap a kutyák világnapja?! Természetesen nincs, hiszen kedves gazdi, biztosan tudod, hogy milyen kivételesen szerencsés vagy, hogy nevelheted az egy vagy több kutyádat. Még akkor is, ha túl vagytok már számos olyan nehézségen, amire soha nem is gondoltál. Jöttek a veszteségek, örömök, küzdelmek, megnyugvások, és mégis mindig tudod, hogy te vagy a legszerencsésebb, amikor a kutyád szemébe nézel. A kutyák világnapján ezúttal egy személyes történetet mesélünk el nektek.

Íme, az én történetem

Egy dologban voltam biztos egész életemben, hogy soha nem lesz kutyám. Soha. Vallottam is büszkén, hogy a felelős állattartás nálam ott kezdődik, hogy nem veszek magamhoz állatot. Gondosan ügyeltem arra, hogy a kutyás barátaim távol tartsanak „rémtörténeteikkel”, elkattintottam minden kedves kutyareklámot és videót. Aztán két gyerekkel és mondjuk 35 éven túl változott a helyzet. Ma már egy dologban vagyok egészen biztos: azt a döntést, hogy kutyám lett, soha nem fogom megbánni.

Nem egyik napról a másikra

A változást szeretném Demény, a celeb vizsla számlájára írni; bárcsak ilyen egyszerű lenne. Hiszen végül én ezért a változásért hálás vagyok. Na de hogyan kezdődött! Magos Judit a gazdája a méltán hangos véleményvezírnek, Deménynek. Judittal egy egyetemen tanultunk, és az életünk további szakaszaiban is szívesen olvastam bejegyzéseit a kutyatartás nehézségeiről. Aztán szintet léptem, és elmentünk a gyerekeimmel az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettel közösen szervezett kutyasétákra.

Elsősorban a gyerekkel akartam elhitetni, hogy nekünk nem való a kutya.

Ők természetesen nem láttak mást, mint a réten szaladgáló sok kis csodát, akiket mind-mind haza kellett volna vinnünk. Szerintük. Az első lépés a robotkaméleon volt, de természetesen nem elégítette ki az igényeket. Azzal teljes mértékben tisztában voltam, hogy csak azért nem lesz kutyánk, mert a gyerekek akarnak egyet.

Beköltözött egy érzés

Már több mint 3 éve, egy január végi napon megszületett az érzés, ami nem engedett. Sok olvasás, kutyás barátok hívogatása, hogy lebeszéljenek egy újabb felelősségről. Az nem volt kérdés, hogy örökbe fogadott kutyus legyen, egy percig sem. Amikor ez a válasz megszületett, igazából már nem is volt kérdés. Így kezdtük el családilag böngészni az Eszkuláp Állatvédő Egyesületnél lévő gazdikereső kutyusokat. Azért őket választottuk, mert már előtte több alkalommal voltunk velük közös sétákon, örökbe fogadós rendezvényeken. Ismertük és szerettük a munkájukat. Nem volt egyszerű a keresgélés, hiszen minden egyes képnél jött a szorító érzés, hogy ezt a kutyát is haza kéne hozni. Végül egy Kantár nevű, januárban született tacskókeverék lett az új családtagunk, aki mára már a Pablo névre hallgat.

Hívtak, mentünk

Besnyőig utaztunk, hogy egy ideiglenes örökbefogadótól elhozhassuk. Ő már ott született, és nevelkedett a testvéreivel. Valamiért azt gondoltam, hogy heteket kell majd várni. Miután mindent megbeszéltünk az örökbefogadással kapcsolatban (hol fogjuk tartani a kutyát, megvannak az oltásai, kutyaiskolába visszük, gyerekekkel kompatibilis stb.), másnap már mehettünk is érte.

Az életünk egy pillanat alatt megváltozott. Túl vagyunk sok éber éjszakán, sokkon, nyaraláson, aggodalmon, meg hát tudjátok, mindenen. Három hónapig kaptunk egy mentort az egyesülettől, akihez bármikor fordulhattunk. Nagy segítség volt számunkra. Természetesen nem maradt el a kutyaovi és -suli sem. A kutyaiskola számomra felért egy pszichoterápiával. Azt, hogy mennyire voltunk benne sikeresek, nem tudom. A vizsga nem sikerült, én feladtam egy ponton.

Az eltelt három hónap, amíg minden hétvégét ott töltöttünk, feledhetetlen élmény és egy gigantikus önismereti utazás volt.

Lehet, de nem érdemes

Kutya nélkül lehet élni, de minek, mondják az elhivatott kutyások. Én annyit puhítanék rajta, hogy nem érdemes. Valóban rá kellett jönnöm, hogy egy négylábú szőrös nyugtatóval élek együtt. Amióta ő van az életünkben,  a stressz megszűnt. Lehet, a napi sok mozgás miatt, lehet, annak a szeretetnek és figyelemnek, amit felém fordít, lehet, azért, mert kötött napirendünk van, és lehet, azért, mert a legrosszabb napomon is van valaki, akire számíthatok. Boldog kutyavilágnapot mindenkinek! Mindennap.