Kutyák a világ körül: ezekben az országokban az ebek különleges státuszban vannak

Olyan országokba kalauzolunk el, ahol a kutyák sajátos megítélés alá esnek.

A nyár az az időszak, amikor a legtöbbünknek lehetősége van átlépni hazánk határát, és felfedezni a világot. Tegyük ezt most meg virtuálisan, pontosabban a szavakon és a képeken keresztül! Azokra a helyekre invitálunk, ahol az ember legjobb barátjára nem pont úgy tekintenek, mint országunkban. A kutyák a világ számos pontján igazi értéknek számítanak, míg másutt szabadon létező élőlények.

1.) Törökország

Ha jártál már Törökországban, egészen biztosan találkoztál már fülükben bilétát viselő, utcán élő jószágokkal. Ezekről a gazdátlan kutyákról a helyi önkormányzat, valamint az ott élők és a turisták gondoskodnak. Jelenlétük megszokott, senki sem bántja őket, de nem is keresnek nekik szerető otthont. Állapotukat tekintve vannak jobb, de rosszabb bőrben lévő példányok is, és nem ritka, hogy egyes kutyákon sebesülések, illetve egyéb elváltozások láthatók. Az országban hasonló a helyzet a macskákkal is, akik szintén nagy számban élnek az utcákon, szintúgy a lakosok, valamint az arra járók gondviselésére számítva. Itt írtunk Isztambulban tett látogatásunkról, valamint a helyi tapasztalatokról.

2.) Kína

Kínáról a pekingi palotakutya kapcsán tartjuk érdemesnek megemlékezni. A kis pincsik – akiknek küllemét tekintve miniatűr oroszlánt formáznak, méghozzá Buddha teremtő erejének köszönhetően – a császári palota ékkövei voltak. Egy másik legenda szerint egy oroszlán és egy majom frigyéből születtek ezek a jellegzetes külsejű kutyák, míg egy harmadik verzió szerint ismét Buddha volt az, aki gyümölcsözővé tette ezt a frigyet, aki az oroszlánt kisebbé változtatva lehetővé tette az egymásra találását majom kedvesével.

Származásukat tekintve számos genetikai vizsgálatot végeztek, amik közeli rokonságot állapítottak meg a farkasokkal. Ebből arra lehet következtetni, hogy a palotakutyák őse egy jóval termetesebb kutya lehetett. A fajta kialakulásánál biztosabb a múltbéli előkelő státusza. Egyes források szerint a császári palotapincsikről, beleértve a tenyésztésüket is, 4000 eunuch gondoskodott, és az ebeknek saját szolgái is voltak. Ilyen különleges jószágot pedig csak az igazán kiváltságosak, az „ég fiai” , azaz az arisztokraták birtokolhattak. A palotából kicsempészni pedig csak halálbüntetés terhe mellett próbálkozhatott, aki volt olyan vakmerő. A nagy szigor miatt Európában csak igen későn vált ismertté a fajta.

3.) Észak-Macedónia

A török sorsban osztoznak az észak-macedóniai ebek is, akik szintén szabadon élnek az országban, és a helyiek úgy tekintenek rájuk, mint bármilyen más vadon élő állatra, vagy épp növényre. Vannak, élnek, gyarapodnak; az senki eszébe nem jutna, hogy befogadja őket, pláne nem a ház négy fala közé.

Bár a mi mentalitásunkkal és kutyatartási szokásainkkal (már ami a felelős gazdákat illeti) összevetve ez szívtelen magatartásnak tűnhet, nem szabad elfeledkezni róla, hogy az állattartás is egyfajta kulturális sajátosság. Untig ismételt példa a tehéné: míg Indiában szent állat, aki előtt még az autó is megáll, sőt, a feltorlódó forgalom is békésen várakozik, addig másutt a legfinomabb steak vagy hamburger készül a szarvasmarhából. Nem szabad ítélkezni, helyette érdemes a helyiek szemüvegén keresztül vizsgálni a dolgokat. Szkopjéban töltött napjaink beszámolóját itt olvashatod.

4.) Észak-Korea

Az ország helyzetét tekintve nem buzdítunk látogatásra, de nemzeti kincsként számontartott kutyafajtáját, a pungsant érdemes megismerned. Ezt a nagyobb termetű, hófehér, eredetileg hegyvidéki vadászatokon használt ebet hazáján kívül alig ismerik, ami azért nem meglepő, mert nemzeti kinccsé nyilvánítása után betiltották a fajta exportját. Kivételt jelentett, amikor az ország elnöke békeajándék gyanánt egy pár pungsant adott Dél-Korea elnökének. Aki egy pár jindóval, Dél-Korea értékes fajtájával viszonozta a gesztust. A két fajta mellett a sapsali a harmadik ősi koreai kutyafajta.

5.) Madagaszkár

Hogy maradjunk a kékvérű fajtáknál, ismerd meg Madagaszkár királyi kutyáját, a Coton de Tuléart. A kis fehér társasági eb története igen izgalmas; a fáma szerint egy kutyákat szállító hajó süllyedt el nem messze Tuléar kikötővárostól, amelyről néhány jószág sikeresen kiúszott a partra. A menekültek egy ideig falkába verődve, vadon éltek, majd a helyi kutyaállománnyal szaporodva megszületett a nemesség kedvence.

Az arisztokraták sokáig féltve őrizték előjogaikat, és megtiltották, hogy a köznép ilyen kutyát tartson. Természetesen a szigetet sem hagyhatták el ezek a négylábúak, mígnem 1960-ban, a turisták révén mégis terjedi kezdtek Európában. Az FCI (Fédération Cynologique Internationale; Nemzetközi Kinológiai Szövetség) 1970-ben el is fogadta a fajtát, míg az American Kennel Club csak 2014-ben ismerte el a Coton de Tuléart.