Kutyák az ókori Rómában: a rómaiak is elkövették ezt a ma is gyakori hibát

Az ókori Rómában a kutyák igen fontos szerepet játszottak mind munkakutyaként, mind társállatként. Számos ma is létező fajtának az őseit a rómaiak tenyésztették ki, és ők juttatták el őket a világ számos részére utazásaik és hódításaik során.

Sok mindenről kell ma beszélnünk, lássuk is, milyen funkciót töltöttek be a kutyák az ókori Rómában és hogyan viszonyultak hozzájuk az emberek.

„Az ember leghűségesebb társa.”

Az idézet Caius Plinius Secudus (Idősebb Plinius) római írótól, polihisztortól származik, aki Kr. u. 23/24-től 79-ig élt. Az ebeket pedig nemcsak a művelt személyek és a polihisztorok becsülték meg a rómaiak között, hanem az átlagemberek is. Nagyra tartották a négylábúakat a hűségük, engedelmességük, a feltétlen ragaszkodásuk, az intuíciójuk és spontaneitásuk miatt. Pontosan azon tulajdonságaik miatt, amelyeket ma is igen nagyra értékelünk és csodálunk.

Amikor búcsút kellett mondaniuk szeretett kedvencüknek, pontosan olyan fájdalmat éltek át a gyász időszaka során, akárcsak a modern ember. Jellemző volt, hogy temetés rendeztek a kutyának, saját sírral és sírkővel, melyen szívhez szóló feliratokat helyeztek el. Egy feltárt sírkövön például ez állt: „Sírva cipellek utolsó nyughelyedre, mint ahogy annak örültem, amikor tizenöt évvel ezelőtt a kezemben hoztalak haza.” De az sem volt ritka, hogy a gazda mellé temették a kedvencet is, hogy közös sírban nyugodhassanak az örökkévalóságig. A kutyának is megadták a teljes végtisztességet, a sírban fejük kelt felé nézett.

Nem csak a vagyonos családok birtokoltak kutyát a Római Birodalomban! Seneca a De Vita Beata című könyvében olyan kutyákról ír, akik koldusokkal együtt éltek, akik nyilvános helyeken alamizsnáért könyörögtek. A források szerint kóborok is éltek a Római Birodalom területén, akik az utcákra kidobált szerves hulladékon éltek. A költő, Decimus Junius Juvenal egyik szatírájában emlékezik meg arról, hogy rómaiaknak volt egy nagyon rossz szokása, méghozzá az, hogy a szemetüket kidobták az ablakon.

Kutyaáldozatokról is tudunk ezekből az időkből, ám a kereszténység megjelenése miatt ezek fokozatosan csökkentek, majd a Kr. u. 4. századig teljesen el is tűntek.

Kutyák az ókori Rómában: a háborús ebek

Az ókori rómaiak a kutyákot háborúkban is hasznosították a szokásos őrző-védő, vadász és terelő feladatok mellett. Ezek az ebek páncélban és szöges nyakörvben vonultak csatába a katonák mellett, hogy vállt vállnak vetve támadjanak az ellenségre. Ez a stratégia nem volt egyedül a rómaiak sajátja, használták az egyiptomiak, a görögök, a perzsák, a szarmaták, a szlávok és a kelták is. De nem csupán a csatatéren jeleskedtek az ebek; háborús időszakban őrszolgálatot is teljesítettek és üzeneteket is küldtek a segítségükkel.

A háborús kiképzés hosszú és összetett folyamat volt, mert a kutyának együtt kellett élnie a katonákkal, hozzászokva a szagokhoz, a hangokhoz, a nehéz körülményekhez és a saját ruházatukhoz is. Arról nem is beszélve, hogy a meg kellett tudniuk különböztetni pusztán az öltözet alapján a sajátjaikat és az ellenséget. Alapvető elvárás volt az esetükben, hogy minden légiósnak egyformán engedelmeskedjenek (számos parancsot el kellett sajátítaniuk), és hogy bárkitől elfogadják az élelmet. Továbbá érteniük kellett a háborúban a támadási sorrend fogalmát is. A korabeli feljegyzések alapján ezek az ebek olyan fegyelmezetten engedelmeskedtek a parancsoknak, akár a katonák.

Capuában (Campania régió) háborús kutyakiképző központok üzemeltek, ahonnan a birodalom teljes területére értékesítették az állatokat. Ez volt a legjelentősebb ilyen hely akkoriban, ahol a kiképzés mellett tenyésztették is az ebek különböző fajtáit. A teljesítményük fokozásának érdekében tanulmányozták a számukra legmegfelelőbb táplálékot, a páncélokat, és az olyan eszközöket, amelyekkel képesek lehetnek hatékonyan kárt tenni az ellenfélben. Gyakran erősítettek a bőrpáncéljukra fém pengéket is.

Kutyafajták az ókori Rómában

A modern fajták nagy részének jelenlegi formáját és létezését a viktoriánus kori embereknek köszönhetjük. Előttük talán az ókori rómaiak voltak azok, akik az átlagosnál nagyobb hangsúlyt fektettek a különböző fajták tenyésztésére.

Az ókori rómaiai társkutyának a kistestű ebeket részesítették előnyben, ilyenek voltak a catuli és a catellae is. Már az akkori embereknek is gyengéje volt az ölelések mellett jutalomfalatokkal is kényeztetni az ilyen ebeket. És sajnos olvashatunk emiatt elhízott kutyatársakról is, akiket pukkadásig etettek jó szándéktól és szeretettől vezérelve.

A római molosszus vagyis a canis pugnax a mai nápolyi masztiff ősatyja. Ez a kutya azonban valamivel kisebb és ezáltal könnyebb is volt, jobban hasonlított a ma is igen népszerű cane corsóhoz.

Többféle fajtát importáltak is, például Görögországból, ilyen volt a Molossus of Epirus, a Laconian és a Cretan Mastiff. Ezeket az ebeket nagyrészt mukakutyaként hasznosították őrzésre, terelésre és vadászatra. A Vertragus egy Galliából importált agárféle volt, és főleg futóversenyeken szerepeltették.

Canes pastorales összefoglaló néven voltak ismertek a pásztorkutyák, míg a canes venatici a vadászkutyákat takarta, akiket gyorsaságuk és prédaazonosító képességük alapján különböztettek meg.