Középkori tanácsok, amiket ma is érdemes megfogadni

Az emberek már a középkorban is éltek együtt állatokkal, például kutyákkal és macskákkal. Igaz, a tartásukra vonatkozó jó tanácsok merőben eltértek attól, amit manapság a felelős állattartásról gondolunk.

Napjainkban szinte elképzelhetetlen, hogy a házi kedvencként tartott állatokkal – a szóviccel élve – kutyául bánjunk. A legtöbb eb a család teljes értékű tagjaként éli a mindennapjait, és már a törvényhozás szintjén is egyre többet foglalkoznak a helyes állattartással kapcsolatos kérdésekkel. Korábban írtunk már arról, hogy Bécsben például bizonyos fajtákat csak kutyatartási engedéllyel rendelkezők tarthatnak, Ausztráliában pedig már azért büntetés jár, ha szabálytalanul utazik egy eb az autóban. A középkorban azonban merőben más volt a kutyák helyzete, mind az állatok számát, mind a tartásuk körülményeit tekintve.

Felesleges luxus

A középkorban a háziállatok ritkaságnak számítottak – igaz a korszak vége felé egyre gyakrabban találkozhattuk kutyákkal a háztartásokban. A kutyák és macskák túlnyomó része eleinte valamilyen célt szolgált. Az ebeket az otthonok védelmére és vadászatra használták, macskákra pedig azért volt szükség, hogy távol tartsák az egereket és más rágcsálókat.

Az idő előre haladtával azonban egyre többen felismerték, hogy a kutyák jelenléte nemcsak hasznos, hanem nagyon kellemes is. Így kezdett el kialakulni a társállat fogalma, amely napjainkra egészen magas szintre fejlődött.

Az állatok növekvő népszerűsége ellenére a késő középkorra számos olyan írás született a háziállatok tartásával kapcsolatban, amelyek inkább kritizálták, mint üdvözölték a kutyák (és macskák) jelenlétét. Sokan vélték úgy, hogy az állatok tartása egy felesleges luxus; az élelmezésük pénzpocsékolás, a tanításuk elvesztegetett idő.

Az egyházi tisztségviselőknek szemet szúrt, hogy a szerzetesek és apácák előszeretettel tartanak kutyákat. A vallási tanítások miatt természetesen nem tilthatták meg nekik, hogy állataik legyenek, de feljegyzések tanúsága szerint többször is szóvá tették, hogy ne vegyenek magukhoz újabb állatokat – és főleg ne engedjék be őket a templomokba.

Egy 13. század elejéről származó útmutató egyenesen arra buzdította az apácákat, hogy kutya helyett tartsanak macskát.

„Hacsak nincs rá szükséged, kedves nővérem, és vezetőd nem tanácsolja, ne tartsatok más állatot, csak macskát…”

Ennek oka minden bizonnyal az volt, hogy a macskatartás nem jelentett semmilyen többlet kiadást vagy időveszteséget. A cicák megoldották maguknak az élelemszerzést a rágcsálók elfogásával – amiből a kolostorok is profitáltak –, és egy-egy simogatáson és egy búvóhelyen kívül semmi egyébre nem volt szükségük.

Ha mégis van kutya, csak óvatosan

Szintén a 13. századból származik az a könyv, amely részletesen kitér a különböző állatok vélt vagy valós jellemzőire, amelyek alapján írója, a filozófus Albertus Magnus gondozási tanácsokat is ad. Többek között olyan „fontos” nevelési hibákra hívja fel a figyelmet, mint az, hogy nem szabad az étkezőasztalál etetni a kutyát. Ahogy fogalmaz, ha az ebek is kapnak ételt a gazda asztaláról, akkor

„az egyik szemüket az ajtón, a másikat pedig a gazda bőkezűségén tartják.”

Az érvelése nem feltétlenül helytálló, de az tény, hogy manapság is tanácsos leszoktatni a kedvenceket a kunyerálásról. Arról nem is beszélve, hogy mint tudjuk, számos olyan emberi étel van, amelyet tilos a kutyának adni.

A könyv egyébként kitér a macskákra is, némelyik „jó tanács” pedig egészen hajmeresztő. Javasolja például, hogy a gazdák vágják rövidre a macska bajuszát, mert így az állat „elveszíti a merészségét”. Inkább a tájékozódási képességét, de ebbe inkább bele se menjünk.

Az elit vadászkutyák

A középkorban is elterjedt volt a legfelsőbb társadalmi rétegek körében a vadászkutyák tartása. A házőrzésre használt állatokkal ellentétben a vadászkutyák kiemelt bánásmódban részesültek. A 14. század végén III. Gaston, Foix grófja egy egész könyvet írt arról, hogyan kell bánni az ebekkel.

Elmagyarázta például, hogy a kutyakenneleknek fából kell készülniük, és legalább egy lábnyi magasan kell lenniük a talajtól, így biztosítva, hogy nyáron hűvös, télen pedig meleg menedékül szolgáljon. Arra is kitért, hogy a kennelt minden nap friss szalmával kell kibélelni, és sosem szabad bezárni. Az ajtajának egy tágas udvarra kell vezetnie, hogy

„a kutyák kedvükre járhassanak ki és be, mivel kedvükre van, ha igényeik szerint játszhatnak.”

Naponta kétszer kaptak friss vizet, naponta vitték őket sétálni, a táplálékuk nagy részét pedig a kenyérliszt és az ebédről megmaradt hús tette ki. Ha pedig egy kutya megbetegedett, jobb minőségű ételt kapott: kecsketejet, bablevest, aprított húst vagy vajas omlettet.

III. Gaston arról is említést tesz, hogy ha egy kutya helyesen cselekszik, jutalmazni kell, büntetést pedig kizárólag akkor kapjon az állat, ha valóban rászolgált.

A kutyák ma

Bár napjainkra sokat formálódott a kutyatartásról alkotott képünk, érdekes látni, hogy a rengeteg változás ellenére az alapok nem sokban térnek el elődeink bánásmódjától. Ha külön ki kellett emelni, hogy ne etessék az állatot az étkezéseknél, erre bizonyára azért volt szükség, mert a régi időkben is csurrant-cseppet néhány falat az asztal alatt. Az, hogy megfelelő kennelek álljanak a kinti tartású ebek rendelkezésére, szintén a mai napig a felelős állattartás szerves része.

Szerencsére pedig az olyan oktondi tanácsokat, mint a ne is tarts kutyát, nem is vette soha senki komolyan.