Így teltek egy átlagos kutya hétköznapjai az ókori Görögországban: létezett állatorvosi ellátás és az eb nevével ellátott nyakörv is

Az ókori görögök a kutyákat nem csupán úgy ábrázolták, mint hűséges társakat a vadászatban, vagy bátor őrző-védőket, hanem mint intuitív gondolkodókat. Mindez csak egyet jelenthet: mély csodálattal és tisztelettel gondoltak négylábú barátaikra. A kutatók szerint az ebek iránti elismerés mélyen kötődik a görög nép életszeretetéhez és saját kulturális gyökereihez való ragaszkodásához is.

Akárki elmélyed a kutyák történelmében, az láthatja, hogy a különböző népcsoportok minden alkalommal azért kezdtek a háziasításba, mert segítségre volt szükségük a mindennapi teendőik ellátásához. Ám ez az úgynevezett munkakapcsolat sosem maradt meg ezen a szinten, mindig továbbfejlődött és kölcsönös tiszteletté, végül barátsággá mélyült.

Az biztosan nem lep meg senkit, hogy a görögök és a kutyák között kialakult jó kapcsolatnak valószínűleg az Egyiptommal folytatott kereskedelem volt az indikátora. Az egyiptomi nép ugyanis nem csak a macskákat tisztelte és szerette, hanem nemes egyszerűséggel minden állatot.

A kutyákról először Homérosz Iliász című műve tesz említést a görög irodalomban

Gondoltad volna, hogy ez a kötelező olvasmány, mely a 15 évesek számára talán kissé nehezen emészthető, ilyen titkokat rejt magában? Be kell vallanunk, mi már nem emlékeztünk Patroklosz halálára, ahol Homérosz ír a kutyaáldozatokról, de ennek az érdekességnek a felfedezése határozottan meghozta a kedvünket az újraolvasáshoz. A történet szerint Akhilleusz két kutyát áldoz fel Patrokloszért, azt a két kutyát, melyet Patroklosz az asztalnál nevelt és etetett, majd velük együtt küldték őt a máglyára, hogy az alvilágban is mellette maradjanak hű társai.

Az Odüsszeiában pedig olvashatunk Argoszról, Odüsszeusz hűséges társáról is. Argosz 20 évet várt gazdája visszatérésére, ám amikor Odüsszeusz megérkezett Ithacába, álruhát öltött, hogy senki ne ismerje fel. Argoszt azonban nem tudta átejteni, aki azonnal üdvözölte gazdáját. Odüsszeusz a könnyeivel küszködve fordult el barátjától, hogy megtartsa inkognitóját. A hűséges barát a helyszínen belepusztult bánatába. Mit ne mondjunk, Homérosz piszkosul értette szakmájának minden csínját-bínját.

Mesterségük címere filozófus

Görögországban a különböző művészetekben, már a neolitikus korban is leggyakrabban vadászként vagy vadászati segítőként ábrázolták az ebeket. Ugyanakkor meglepő, hogy a hadászatban a négylábúak a görögöknél nem kaptak szerepet. A társadalomban és a családban betöltött funkciójukat az elsők között Tegeai Anüté költőnő hangsúlyozta, akinek tehetségét hasonlították Homéroszéhoz is. A költőnő az állatoknak, különösen a kutyáknak írt sírfeliratai miatt vált híressé és elismertté.

Platón még ennél is tovább ment. Szókratész tanítványa Állam című művében, szócsövén keresztül nyilatkoztatja ki, hogy a kutya filozófus. A könyv szereplője, mint Platón szinte összes művében, Szókratész, aki arról beszél, hogy a kutyákat áthatja a természetes bölcsesség, hiszen meg tudják különböztetni a barátot az ellenségtől a tudás és nem tudás kritériuma alapján, és ezért nem lehetnek mások, csak az igazság szerelmesei. Szókratészon keresztül Platón még azt sem fél kimondani, hogy a kutyát magasabb rendűnek tartja az embernél, mert szerinte az embert könnyű megtéveszteni. Az ebeket azonban nem lehet félrevezetni a látszattal, az emberek szívébe és az események mozgatórugóiba látnak, így kiérdemlik a valódi filozófus címet. Most már valóban értjük Alfred North Whitehead filozófus megjegyzését, aki azt mondta: az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet. Olyan gondolatmeneteket is képes egyszerűen, tűpontosan, mégis érdekfeszítően levezetni, melyek elsőre talán sutának tűnhetnek.

A blökik irigyelt életmódja nem csak Platónt ihlette meg. A szintén szakmabeli Anthisztenész megalapította a saját iskoláját, melynek a cinikusok nevet adta. A név a görög kutya-szerű (Kynikos) szóból származik. Életmódjuk olyan egyszerű és luxustól teljesen mentes volt, akárcsak a kutyáké. Megelégedtek azzal, ami éppen jutott nekik.

A görög városok utcaképe elképzelhetetlen volt akkoriban kutyák nélkül

Xenophón (i. e. 430-354), Arisztotelész egy újabb tanítványa is nagyon sokat írt a kutyákról, és már akkor nagyon bölcsen azt tanácsolta, hogy a gazdák adjanak kutyáiknak rövid, egy-két szótagos neveket. Az általa javasolt nevek között olyanok is szerepeltek, mint a Psyche vagy a Rome.

A honfoglaláskori magyaroknál és az egyiptomiaknál jellemző volt, hogy kutyájuk mellé vagy kutyájukkal temetkeztek. A görögök inkább sírköveken, úgynevezett sírsztéléken ábrázolták a gazdát és kedvenc állatát. Ezek a sztélék gyakran jelenítettek meg egy kistestű, rókaszerű kutyát, az alopekiszt, ami már akkor is rendkívül népszerű fajta volt az országban.

A Nemzetközi Kinológiai szövetség (FCI) ugyan nem ismeri el fajtaként, de az alopekisz ma is nagy népszerűségnek örvend Görögországban. Intelligens, könnyen tanítható, gyerekbarát, de házőrzőként is remekül megállja a helyét. Nagyon kevés ápolást igényel, így időseknek és kezdő kutyatartóknak is ideális választás lehet.

A melitan egy spicc jellegű, jellemzően hosszú, fehér szőrű fajta volt, melyet sokszor felfedezhetünk a kerámiaedények mintázatán. A legnépszerűbb vadászkutyák a lakóniai kopók voltak, melynek két típusa létezett, a kasztóriai és a vulpine. Xenophón szerint ezeknek a kutyáknak eltérő színűnek kell lenniük, vagy barnának fehér jegyekkel, vagy feketének barnás jegyekkel, hogy érdemesnek tekintsék őket a kiképzésre fordított időre és erőfeszítésre. Arról is tesz említést, hogy az ebeket elengedték, hogy önmaguktól üldözzék a nyulat. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a póráz és a nyakörv már abban az időben is használatos volt.

A szegecses nyakörv egy speciális görög találmány

A vadászkutyák az alsó és a felső osztály életében is nagy szerepet játszottak, de pont ugyanakkora tekintélynek örvendtek a pásztorkutyák is, akik védték a nyájat és a háziakat a farkasoktól. A kutatók arra a konklúzióra jutottak, hogy ezek a farkastámadások vezettek az egyedülállóan görög találmány, a tüskés nyakörv kialakulásához. Ugyanis a farkasok a vadászat során mindig a másik állat legsebezhetőbb pontjára, a nyakra támadnak, ám a szegecsek megakadályozták őket ebben. A kis alopekisz és a lakóniai kopók valószínűleg nem viselték ezt a fajta nyakörvet, de a juhászkutyák biztosan.

Elképesztő figyelmességgel úgy tartották praktikusnak, hogy a juhászkutyáknak fehérnek vagy világos színűnek kell lenniük, hogy a tulajdonos éjszaka is könnyen meg tudja különböztetni őket a farkasoktól. A legkedveltebb ilyen típusú kutyafajta az epiruszi molosszus volt. A molosszusok a modern masztiffok, bernáthegyiek és más nagytestű fajták ősei, bátran szegültek szembe a farkasokkal szegecses nyakörvükkel felvértezve.

Ezek a nyakörvek fémből vagy bőrből készültek. A fém nyakörvek tüskés láncszemekből álltak, míg a bőrből készülteknél a tüskéket a bőrpánton keresztül hajtották át, majd hátulról szegecsekkel rögzítették. A festmények, síremlékek és ivópoharak alapján a történészek úgy vélik, hogy a nyakörvekre mindig nagy gondot fordítottak, műalkotásként tekintettek rájuk. A fémmegmunkálás i. e. 2500 körül Görögországban már odáig fejlődött, hogy a nyakörvre vaskarikákat is tudtak rögzíteni, amelyekre pórázt erősítettek. A források szerint a kölyköket már egészen kiskoruktól kezdve elkezdték a szegecses nyakörvekhez szoktatni.

Az állatorvoslásról szóló kötet már i. e. 4-5. századtól használatos volt

A görögök nem csak elméletben tisztelték és csodálták a kutyákat. Az állatgyógyászat már Hippokratész idejében is használatos és elfogadott dolog volt, ám a végleges, kidolgozott munka Vegetius római hadászati író nevéhez fűződik.

Írásos bizonyítékok vannak arra is, hogy az emberek játszottak kutyáikkal és élvezték a társaságukat is. Xenophón például így ír Cynegeticus: A kutyákkal való vadászatról című művében:

„Paskolgasd meg kézzel, dicsérd, puszild meg a fejét, vakargasd a fülét és szólítsd a nevén – „Jól van, Cirras!” – „Jó volt, Bonnas!” – Bravó, Horme! – minden kutyát csak a nevén szólítva; a nemeslelkű emberekhez hasonlóan szeretik a dicséretet. És a kutya, ha nem teljesen fáradt el, örömmel jön, hogy megcirógasson.”

Sőt, az ajándékozás sem volt elszeparált jelenség! Ahogy a modern kor embere szereti kifejezni a szeretetét a kedvencének ajándékozott díszes, értékesebb nyakörvvel, úgy a görögök is éltek ezzel a kedves gesztussal. A becsesebb nyakörvek ezüstből és sárgarézből készültek, belevésték a kutya nevét és akár a tulajdonosét is. Milyen fantasztikus is látni, amikor valakik ilyen kölcsönös tisztelettel és szeretettel viseltetnek egymás iránt. A görögök nem csak a művészetekben és a filozófiában állítanak elénk remek példát, hanem a kutyatartásban is.