Ilyen katonai feladatokat láttak el a kutyák az évszázadok során: Somkuti Bálint interjú

Az emberiség történetét sajnálatos módon végigkísérik a háborúk, amikben mindig részt vállaltak a kutyák. Ez a helyzet sajnos napjainkra sem változott meg...

No, de milyen szerep jut a kutyáknak a modern fegyverek korában és milyen szerep jutott nekik az elmúlt korokban? Somkuti Bálinttal beszélgetünk, aki a hadtudományok doktora és az MCC Geopolitikai Műhelyének kutatója. A beszélgetés korábbi részét itt olvashatod el.

AÉK: Ha Vietnámtól visszafelé megyünk az időben és a világégések korára tekintünk, tudható-e valami a kutyák szerepéről abban az időben?

SB: A világháborúkban is nagyon sok érdekes kutyás történés volt, a második világháborúban a kutyák többségében és elsősorban kabalaállatként funkcionáltak, de vannak olyan példák is, amikor tényleges hadi cselekményekben vettek részt. Hajókon, harckocsik mellett, de a gyalogságnál is feltűntek ezek a kabalaállatok, akiket a háború végén általában hazavittek a gazdáik. Híressé vált például egy labrador, aki japán fogságba esett az angol gazdájával együtt. Eleinte elszakadtak egymástól, majd mikor pár hónappal később találkoztak, a gazda már meglehetősen rossz állapotban volt, hiszen a japánok hírhedten rosszul bántak a hadifoglyokkal. Az azonban, hogy visszajött kedvence, a kutyája, amiről egyébként az egész barakk gondoskodott, ez gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a katonák lelkiereje nőtt, volt kiért élniük és túlélniük, ami egy rendkívül fontos motiváció egy ilyen típusú fogság túlélésében. A kutya és a gazdája is túlélte a megpróbáltatásokat.

A másik ilyen történet, ami szintén az angolokhoz kötődik, egy angol bulldogé. Egy ejtőernyős katonáé volt, illetve az egész zászlóalj kabalaállata. Ő azért volt különleges és kapta meg végül a Dickin emlékérmet, mert több mint 20 ejtőernyős ugráson vett részt, ami lássuk be, embereknél sem kevés. A történet szerint állítólag kifejezetten élvezte ezeket az ugrásokat és hangosan ugatott zuhanás közben.

Szomorúbb a történet a szovjetek harckocsik ellen bevetett kutyáiról, akiket arra képeztek, hogy a hátukon egy billenő rúddal ellátott aknával harckocsikat semmisítsenek meg. A gond az volt, hogy ezeket a kutyákat álló szovjet harckocsikra képezték ki, és sokszor nem is értették, hogy mi lenne a feladatuk, amikor mozgó harckocsikat láttak. Sőt, volt olyan eset, amikor a német helyett a számukra ismerős szovjet tankok alá futottak be, ráadásul egy idő után a németek is elkezdték lőni azokat a kutyákat, akik egy furcsa szerkezettel a hátukon a vonalaik felé szaladtak. Ez a „kísérlet” tehát tragikus véget ért és sikertelen volt.

Az első világháború

Ha még tovább megyünk visszafelé az időben és az első világháborúra tekintünk, akkoriban a kutyákat még sokféle feladatra használták. Az osztrák-magyar, de más hadseregek is tömegével alkalmaztak kutyákat teherhúzásra, felszerelés és lőszer továbbítására, de gyakran üzenetek és parancsok továbbítására is. Ezekben az időkben még elsősorban a kutyák erejét és gyorsaságát használták ki az adott országok fegyveres testületei. Emellett az akkori lövészárkok rettenetes viszonyai között fontos társai és lelki támaszai voltak az azokban hónapokat, esetenként éveket töltő katonáknak.

Középkor

Ha tovább haladunk a középkor és ókor felé, talán a középkori konkvisztádorok kutyáit érdemes kiemelnünk, akiknek valóban fontos, de nagyon kegyetlen szerep jutott a csatatereken. Érdemes belegondolnunk, hogy az akkoriban átlagban 140-150 cm testmagasságú indiánok számára milyen lehetett szembesülni az akkori nagytestű, akár 50-70 kg súlyú spanyol alanokkal és masztifokkal. Szinte az összes közép-amerikai indián nép mitológiájában szerepelt Ketzalkóatl, magyarul Szárnyaskígyó isten legendája, aki szakállas és mindenféle szörnyű lények kísérik, ráadásul nyugatról érkezik, hogy megbüntesse az indiánokat és egy új világot teremtsen. Ezt ők megfeleltették a nyugatról érkező, szintén szakállas spanyolokkal, akik ráadásul lovakon ültek és hatalmas kutyáik voltak, tehát joggal gondolták, hogy maga Ketzalkóatl jön ellenük. Jó példa minderre éppen Kolumbusz egyik csatája, amiben 200 gyalogossal, 20 lovassal és 20 harci kutyával szállt szembe 14000 indiánnal.

A leírások szerint eleinte a küzdelem meglehetősen kiegyenlítetten zajlott és a kutyák segítségével nyerték meg a küzdelmet a spanyolok. A nagytestű kutyák tömeges bevetése törte meg az indián sereg morálját, amit természetesen Kolumbuszék kihasználtak. Habár ez nem túl szép szerep a kutyák számára, de erről is beszélnünk kell, hiszen ezek az események is a történelem részei voltak. Szerencsére azóta eltelt 500 év és napjainkban nem bánunk sem a kutyáinkkal, sem embertársainkkal ilyen kegyetlenül.

Az ókor

Ha az ókorról beszélünk, mind a görögöknek, mind pedig a rómaiaknak is voltak úgynevezett harci kutyáik, amelyeket azonban nem a közvetlen harci cselekményekben használtak, hiszen a kutyáknak semmi esélye nem lett volna fejlett szúró és vágóeszközökkel felszerelt katonák és zárt egységekben mozgó csapatokkal szemben. Sokkal inkább a klasszikus őrszem, járőr és jelző szerepben használták őket, de annyira természetes volt a jelenlétük a csatamezők mellett és a katonai táborokban, hogy alig maradtak fenn írott források a pontos használatukról. Teljesen természetes volt, hogy vittek magukkal ilyen típusú kutyákat a hadseregek mellett, de mivel ez akkoriban magától értetődött, a forrásokban nem vesztegettek erre szót.