A kutyák szerepe a háborúkban: interjú Somkuti Bálinttal

Az emberiség történetét sajnálatos módon végigkísérik a háborúk, amikben mindig részt vállaltak a kutyák. Ez a helyzet sajnos napjainkra sem változott meg.

No, de milyen szerep jut a kutyáknak a modern fegyverek korában és milyen szerep jutott nekik az elmúlt korokban? Somkuti Bálinttal beszélgettünk, aki a hadtudományok doktora és az MCC Geopolitikai Műhelyének kutatója.

AÉK: Milyen szerepe volt a kutyáknak a háborúkban az emberiség történetében, és mi a szerepe napjainkban, például az orosz-ukrán konfliktusban?

SB: Azt javasolnám, hogy kezdjük fordított időrendi sorrendben. A legutóbbi, jelenlegi konfliktus az ön által is említett orosz-ukrán küzdelem, amelyik sajnos nem messze a határainktól van folyamatban. Kevés információval rendelkezünk a kutyák szerepével kapcsolatban, akik leggyakrabban elhagyott házi kedvencekként kerülnek elő. Amit tudunk az az, hogy nagyon sok kutyát használnak egészségügyi szerepben, tehát sebesültkereső, -kutató feladatkörben, illetve lőszer-, robbanóanyag-kereső kutató segítségként. Van egy nagyon jó kép egy kis termetű terrier kutyáról, akit egy hámban visznek általában egy-egy helyszínre, ahol robbanóanyagokat kell felderítenie.

Jobbak, mint a műszerek

Ezentúl, ami információ érkezett kutyák jelenlétéről az ukrán fronton, az arról szól, hogy a lakóövezetekben hátramaradt kutyák igyekeznek az emberekhez csapódni és mindkét oldalon próbálnak a lehetőségekhez mérten foglalkozni velük. Mivel a kutyák érzékszervei sokkal fejlettebbek az emberénél és sok esetben a műszereknél is, mindkét fél alkalmazza őket őrszolgálatra és jelzőkutyaként. Egy másik, nagyon gyakori „alkalmazása” a négylábú társaknak az, hogy lelki társként funkcionálnak a rendkívül nehéz körülmények között a fronton. Van egy nagyon megható történet, ami ráadásul egy orosz oldalra került fel arról, hogy találtak egy hősi halált halt ukrán katonát, aki a testével védte a kutyáját még halálában is.

Társak a harcokban

Ha az időben visszafelé haladunk, az utolsó háborús esemény, ahol a kutyáknak nagy szerepe volt, talán a vietnami konfliktus, ahol az amerikai hadsereg még „eldobható tárgyakként” tekintett a kutyákra. Ez azért nagyon megdöbbentő, mert már az első és a második világháborúban is a kutyáknak komoly társ szerepe volt, sok esetben egy-egy egység kabalájaként. Az amerikaiak akkoriban sok német juhászkutyát használtak őrkutyaként és keresőként és ezeket az állatokat nem vitték haza, hanem otthagyták őket a szövetségeseknek, sőt, alkalomadtán eutanizálták őket, amikor úgy ítélték meg, hogy nem szükséges a további használatuk. Ez a nagyon embertelen bánásmód igen sok kritikát váltott ki mind a katonák, mind a civil lakosság részéről, ennek ellenére csak 2000-től engedélyezték, hogy ezeket a katonai kutyákat a vezetőik idős korukban magukhoz vehessék és hazavihessék. Így hála istennek, napjainkban már a modern háborúkban összeszokott ember-kutya párosok a frontról való kivonás után is együtt tudnak maradni.

Megrendítő bátorság

Az angoloknak egyébként van egy úgynevezett Dickin érmük, ami egy kutyáknak adható kitüntetés, amit az angolokon kívül megkapták már amerikai és francia alakulatoknál szolgáló kutyák is, akik nagyon komoly szolgálatot tettek a katonaságnak. A legutolsó ilyen nagyon híres példa az egy Kuno nevű belga malinois volt, aki az angol különleges alakulatnál, a SAS-nál szolgált Afganisztánban és sok ejtőernyős bevetésen vett részt. Egy kifejezetten a kutyák számára kifejlesztett éjjellátó szemüvegben, egy éjszakai harcban egy teljes géppuska fészket fogott le egyedül.

Ennek a küzdelemnek a során több lövés is érte, az egyik mancsát például ellőtték, ennek ellenére addig harcolt a géppuskással, amíg a katonák oda nem értek és nem végeztek vele. Ezt követően a kutyát katonának kijáró körülmények között, mentőhelikopterrel kimenekítették, és megműtötték. Szerencsétlen végleg elveszítette az egyik mancsát, de kapott helyette protézist és azóta is a gazdájával él. Ha már a belga malinois-ról van szó, érdemes megjegyezni, hogy a korábban többségében németjuhászokat alkalmazó fegyveres testületek egyre inkább áttérnek az ő alkalmazásukra.

AÉK: Hallgatva az ön szavait, nekem úgy tűnik, hogy az amerikai hadsereg jelenlegi hozzáállása a kutyáihoz mutat bizonyos hasonlóságokat a vietnami időszakkal. Itt elsősorban a közelmúltbéli afganisztáni kivonulás során tömegével „ottfelejtett” szolgálati kutyákra gondolok, akik képei bejárták a világsajtót, és akiknek a sorsáról senki nem tud semmit.

SB: Igen, ilyen helyzet is előfordult, amiről azért kell beszélni, mert nagyon durva eset. Ami történt, én a magam részéről nem kivonulásnak nevezném, hanem menekülésnek. Az amerikai katonák a legszemélyesebb tárgyaikat hagyták a helyszínen, amikről szintén fotók jelentek meg a sajtóban. Amikor ilyen szinten személyes tárgyakat, bizalmas iratokat és a saját kutyáikat otthagyják a katonák egy helyszínen, azt nem lehet másként nevezni, mint menekülés. Hiába nevezzük ezt eufemisztikusan egy tervezett kivonulásnak, ezt sokkal jobban, szervezettebben, sokkal kevésbé hátrányos módon meg lehetett volna szervezni.

Folytatás következik…