A kutya mint a női megjelenés kiegészítője: 4 alig ismert tény a viktoriánus kor kutyatartási szokásairól

Ugyan a kutyák háziasítása már évezredekkel ezelőtt megtörtént, a ma ismert fajtákat a viktoriánus kori Angliának köszönhetjük. Természetesen azelőtt is voltak már különböző fajták, de számukat tekintve sokkal csekélyebb, és azok is leginkább funkciójuk szerint voltak csoportosítva. Minden típusban több különböző variáció kapott helyet, melyek úgy mosódtak egymásba, mint a színek a szivárványban.

A viktoriánus kor végére a különböző típusú kutyák elkülönítésére egyetlen kifejezés maradt meg, mégpedig a fajta (breed). A válfaj, faj, törzs, típus, variáns (kind, race, sort, strain, type, variety) kifejezések lemorzsolódtak. Talán banálisnak tűnhet kiemelni ezt az apró fejlődést a nyelvben, ám sokkal több volt ez, mint egyszerű nyelvújítás. A szó mögötti fogalom ebben az időszakban már a kutyák formáját jelezte, nem pedig a funkcióját. Így a szivárvány összemosódó színei helyett a fajták immáron jobban hasonlítottak az akvarell palettában, katonásan elrendezett festékekhez.

Létrejött a ’kutyás típusú’ ember

Ismerkedéskor manapság pontosan annyira fontos tisztázni, hogy kutyás vagy macskás típusúak vagyunk-e, mint kideríteni a másikról, hogy mi ad értelmet az életének. Elképesztő, hogy még ennek a hagyománya is egészen a viktoriánus korig vezethető vissza. Kutyát tartani ugyanis menő lett.

Sőt, elterjedtek az új fajták rajongói között megszervezett kutyakiállítások is. A fajtaszabványok azonban az első időkben még igencsak feltételesek voltak, versenyek által határozták meg a legjobb négylábút minden kategóriában. A tulajdonosok pedig nem csak tekintélyt nyerhettek, némi bevételre is szert tehettek. A pénzecske bevonása pedig egyre szigorúbb szabályokat és szabványokat követelt magának, így a fajtastandard is egyre kidolgozottabbá vált.

És persze amiben már egyszer szerepet kapott a pénz, ott az indulatoknak is több hely jutott. A tenyésztésben feszültség volt a megszerzett és az öröklött érték között, vagyis a versenyeken megválasztott fajtalegjobb győztesek és a jobb öröklést lehetővé tévő tiszta vérű kutyák között. Minket némileg emlékeztet a helyzet a Harry Potter sárvérű-tisztavérű ellentéthez. Talán Rowling innen merítette az ihletet?

A kutya, mint státuszszimbólum

A kutyatartás, mint ahogy nagyon sok új ’hóbort’, a gazdag férfiak jóléti jelképévé nőtte ki magát elsőként. A sportkutyákat a felsőbb osztályba tartozók kezdték el tenyészteni, a középosztálybeliek pedig a kutyák által szerettek volna még vagyonosabbnak tűnni, így divatos fajtákat választottak maguknak. A munkásosztálybeli tenyésztők pedig leginkább a bulldogokat, terriereket és whippeteket tartották.

Persze ebben a folyamatban is helyet kapott a nemzeti identitás megerősítése, küzdelmek folytak például a skye terrier más terrierektől való elkülönítéséért.

Egy viktoriánus nő számára a kutya kiegészítő volt

Egy magára valamit is adó nő sehová nem ment ölebe nélkül. Ezek az apróságok pontosan olyan bánásmódban részesültek, mint amit a gazdájuk rangja megkövetelt. Az egyik londoni szezon legdivatosabb fajtája, a schipperke volt. Népszerűségét viszonylag rövid, és fekete színű bundájának köszönhette. Az akkori hitvallás szerint a hosszú, fehér színű szőr a ruhákon és a bútorzaton is elfogadhatatlan volt. Az uszkároknak leáldozott, de legalábbis a szerencsés példányok saját szobalányt kaptak, hogy mindig makulátlanok legyenek ők is és a környezetük is.

A korszak legvitatottabb fajtája, az ír farkaskutya

A tenyésztők legfőbb célja a folyamat során az lett, hogy az összes fajtát a megfelelő színvonalra hozzák, ezáltal megteremtve az egységes fajtapopulációt. Óriási vállalkozás volt, mégis körülbelül 150 év alatt sikerre vitték a tervet.

Voltak egyszerűbb fajták, ahol csak finomítani kellett bizonyos külső jegyeken vagy tulajdonságokon, de volt olyan eset is, ahol egy teljesen új fajtát akartak létrehozni a külső jegyek módosítgatásával. Akárcsak a Pindúr Pandúrok megalkotása… Nagy port kavart, amikor az angol, egykor Indiában szolgálatot teljesítő George Augustus Graham, úgy döntött, hogy a 18. században eltűnt fajtát, az ír farkaskutyát feléleszti hamvaiból.

A viktoriánusoknak az ír farkaskutya legendás állat volt, úgy tartották, hogy akár egy oroszlánt is képes legyőzni. Graham pedig bizonyítva, hogy milyen kemény fából is faragnak egy katonatisztet, Írországba utazott, hogy feltámassza a farkaskutyát. Megérkezve azonnal beásta magát a szakirodalomba, ahol máris egy jelentős problémával találta szemben magát. A leírások a fajtát illetően eltérőek voltak. Az egyik helyen azt írták, hogy agárszerű kutyákról van szó, hogy könnyedén utolérjék a farkast, a másik leírás pedig dán dog-szerű ebként mutatta be őket, akik képesek voltak testi erejüknek köszönhetően könnyedén leszedni és megölni a prédát.

A tenyésztő felelőssége

Graham-nek így döntést kellett hoznia, ő pedig az agár típus mellett döntött. Megrajzolta a kutya tervét, majd hozzálátott a tenyésztési programhoz. A kezdéshez olyan kutyákat vásárolt, amelyekben állítólag még mindig fellelhető volt az ősi vér. Ez az irány zsákutcának bizonyult, ezért a skót szarvasagárral való keresztezés felé fordult. A forma tökéletesnek tűnt, ám hogy a méret is megfelelő legyen, szükséges volt még hozzá a dán dog vérvonala is. Ha hihetünk a korabeli forrásoknak, a keverékhez került még tibeti masztiff és egy csipet boxer is. Évekig tartó kísérletezgetés során Graham elvitt egy példányt az 1879-ben, dublinban megrendezett Irish Kennel Club Show-ra.

A fogadtatás meglehetősen vegyes volt. Graham kutyáját keveréknek minősítették és méltatlannak találták egy nemzeti jelképhez. Állítólag a fajta rossz egészségnek örvendett és szaporítása is nehézkes volt. Ám mégis igaz, hogy amit ma ír farkaskutyaként ismerünk, annak Graham kutyája volt az őse.

A siker felé vezető út mindig rögös

Bár igyekszünk tartózkodni a közhelyektől, ezúttal kivételt teszünk, ugyanis a leírt események a legjobb bizonyítékai annak, milyen igaz a fenti állítás. A viktoriánus korban a kutyafajtákon végrehajtott változtatások forradalmiak voltak, de sok nehézséggel is jártak. Néha majd jusson ez is eszedbe, amikor megsimogatsz egy bozontos, de rendkívüli intelligenciát és odaadást rejtő kis buksit.