Hogyan temetheted el szeretett kutyádat a jog szerint? Dr. Kajó Cecília jogászt kérdeztük

Egy kisállat elvesztése hatalmas fájdalom minden szerető gazdi részére. De fontos téma az is, hogy milyen lehetőségei vannak azzal kapcsolatban, hogy mi legyen a kutya testével. Ezzel kapcsolatban pedig néhány jogszabály ismerete is fontos. Dr. Kajó Cecília írását olvashatod a témáról.

Laikusoknak sokszor furcsa lehet, hogy az állatokkal kapcsolatos jogszabályok sokasága nem állatfókuszú, nem állatvédelmi alapú, hanem az embert védik elsősorban. Így van ez például a kötelező transzponder-azonosító és a veszettség elleni védőoltás beadása kapcsán is, ahol sokan sértődötten veszik tudomásul, ha „kioktatják” őket arról, hogy több mint tíz éve kötelező a transzponder behelyeztetése, vagy ha arra mutat rá pl. egy hatóság egy alapvetően más miatt indult eljárásban, hogy több éve lejárt az oltás is. Holott ennek egészen komoly, „nemzetközi” jelentősége is lehet (erről írtunk korábban már itt is).

A kutya azonosítása, az „elektronikus személyi igazolványa” a bőre alatt és az érvényes oltás elsősorban tehát minket, embereket véd meg, és haladjunk tovább akkor ezen az úton a mai téma bemutatása kapcsán is.

A kutya mint dolog

Manapság a kutya sok helyen igazi társállat, családtag, és sokszor adódhatnak olyan helyzetek, ahol szintén ritkábban gondolunk arra, hogy a kutya a jog szempontjából még mindig elsősorban állat és nem társ (de tudjuk: nem dolog, „csak” a dolgokra vonatkozó szabályokat alkalmazzuk rá). Laikusként pedig olyan fogalmakat próbálunk az állat-ember kapcsolatra ráhúzni, ami leginkább a gyermek-szülő kapcsolatra vezethető vissza, pl. válás esetén az állat „láthatási jogát”.

Élet és halál a menhelyen

Sehol máshol nem olyan szembetűnő talán a kutyaélet rövidsége, mint egy menhelyen – magam is jártam évekig önkénteskedni egy kutyamentő egyesülethez. Megvoltak a magam kedvencei, akiknek egyrészt drukkoltam, hogy minél hamarabb gazdásodjanak, másrészt irigykedtem az örökbefogadóikra, hogy volt lehetőségük megfelelő körülmények között kutyát tartani, és elvihették az „én” kutyámat.

Ugyanakkor megrendítő volt látni, és még a mai napig is beszélgetni a menhelyen szerzett és azóta is megtartott barátokkal arról, hogy x vagy y kutya mennyire megöregedett, megőszült, ilyen-olyan betegségei lettek, ilyen-olyan kezeléseket kell kapnia vagy krónikus betegségeire már élete végéig komoly gyógyszereket pl. szteroidokat kell szednie. Az ilyen baráti közösségben nem ritka a közös bőgés sem egy-egy megemlékező poszt fölött, amikor a hosszú évek óta ismert és menhelyen beragadt, ott megöregedett majd elpusztult kutyáról tudósít a szervezet.

Mihez kezdhet vajon egy menhely és mihez egy magánszemély, ha a szeretett állat, a családi barát, a családi társ elpusztul? Van-e különbség a teendőik között, mik a lehetőségek egyáltalán?

Itt jön be a bevezetőben fejtegetett gondolat: az elpusztult kutya vagy más állat tetemének megfelelő „kezelése” (már a szó is sejteti ugye) nem elsősorban kegyeleti megfontolásokon alapul. Hanem azon a szabályon, hogy a tetem jogi fogalma szerint mint „állati eredetű melléktermék” sok más állati származékkal együtt közegészségügyi, járványügyi kockázatokat rejthet, ettől pedig az embereket meg kell védeni.

A kegyeleti szál talán valamennyire megjelenik abban a miniszteri rendeletben, mely szerint az elhullott kedvtelésből tartott állatok és a lófélék hullája az állattartó ingatlanán legfeljebb évi 100 kg össztömegig elföldelhető. Az elföldelésnek természetesen vannak további feltételei is (szintén közegészségügyi-járványügyi kockázatok miatt). Elsősorban a talajvíznek és a szomszédos ingatlan határvonalának van jelentősége. A pontos részletekért a miniszteri rendelet 9. § és 10. §-sát kell elolvasni, de a rendkívül leegyszerűsített lényeg lefelé és oldalra is 1,5-1,5 méter betartása.

Itt ugye már van egy erős megkülönböztetés a kertes családi házzal rendelkezők és az emeletes házakban lakók között, hiszen utóbbiak közterületen nem áshatják el állatukat (mindenki ismer persze ilyen szempontból illegálisnak minősülő kisállat-temetőket, arra megfelelő helyeket, akár egy park félreeső helyén, akár egy városi erdőrészletben). Ha nincs lehetőségünk saját ingatlanon elásni az elpusztult állatot, akkor piaci alapú szolgáltatásként igénybe vehetünk kisállat-temetőt vagy hamvasztást végző céget bízhatunk meg. A hamvakat saját ingatlanon szintén el lehet helyezni.

Szétszórhatjuk-e a hamvakat közterületen?

Egyre több helyen láthatunk olyan megemlékezést, akár menhely akár magánszemély részéről, hogy az elpusztult állat hamvait folyóba vagy levegőbe szórják egy bizonyos régi kedvelt helyén, például, ez a jogszabály szövegének szó szerinti, szigorú betartása mellett természetesen nem szabályos.

Mi lesz a menhelyeken elpusztult kutyákkal?

Magánszemély és menhely között annyi különbség lehet állattartóként, hogy sajnálatos módon egy menhelyen egy év alatt több állat is elpusztulhat, össztömegük meghaladhatja a 100 kg-t. A menhelyek létesítéséhez korábban engedély volt szükséges, jelenleg bejelentés-köteles tevékenység a járási hivatal részére. A tevékenység végzéséhez szükséges egyik feltétel pedig továbbra is a tetemkezeléssel kapcsolatos megfelelő szerződés bemutatása, melyet általában az ürülék-elszállítással és -ártalmatlanítással is foglalkozó céggel komplex szerződés alapján szoktak intéztetni.

Mi a helyzet akkor, ha az állattartó nem saját tulajdonú házának kertjében szeretné eltemetni szeretett kedvencét, hanem társasházak vagy lakásszövetkezetek közös tulajdonú részein?

Ehhez elsősorban a közös képviselő vagy a lakásszövetkezet elnökének segítsége szükséges. Ők tudják megmondani, hogy az alapító okirat vagy annak melléklete, a szervezeti és működési szabályzat, esetleg a házirend szól-e bármilyen értelemben az ilyen típusú használatáról a közös tulajdonú részeknek.

A Ptk. szerint közös tulajdon esetén a tulajdonostársak mindegyike jogosult a dolog birtoklására és használatára. E jogot azonban egyik tulajdonostárs sem gyakorolhatja a többiek jogainak és a dologhoz fűződő lényeges jogi érdekeinek sérelmére. Ezt a rendkívül általános szabályt kell lefordítani a hétköznapok világára. Kérdés, hogy a többi tulajdonostárs a házikedvenc eltemetését saját jogi érdekei jelentős sérelmének éli-e meg, vajon milyen igény mutatkozna egy év alatt erre a lehetőségre mások részéről, mi van akkor, ha a kilogramm-limitet meghaladóan érkezne igény a lakóközösség részéről, stb…

Ezek olyan gyakorlati részletkérdések, amelyeket egyrészt mindig esetről esetre lehet megítélni, az adott lakóközösség életére ráhúzni az általános szabályt, másrészről szerintem a való életben alig-alig merülnek fel. Vagy azért, mert keveseknek jut eszébe társasházi közös tulajdonú kertbe, parkba temetni kiskedvencét vagy keveseknek jut eszébe utánajárni a jogszerű módnak (így nyilván az ismert, erre alkalmas közparkok, erdőrészletek mellett társasházi közös udvarok is nagy számban rejthetnek titokban oda eltemetett házikedvencet).

A saját baráti-ismerősi környezetemben lakóhelytől függetlenül elsősorban a hamvak urnás hazavitele a leginkább megszokott. Talán többek között azért is, mert a fiatalabb generációk mobilabbak, mint az idősebbek, így reális lehet 5-10 éven belül több költözéssel is számolni. Például, amikor nem szívesen hagyják hátra idegenekre a kertbe temetett kedvenceket.

Az a bizonyos limit

Hogy valaha, valamikor is ellenőrizte volna ennek a szabálynak a betartását valaki, azt én magánszemély állattartónál eleve kizárnám, illetve a részletekbe menő taglalás nélkül nem tudom észszerű vizsgálati módját elképzelni annak például, hogy egy adott évben biztos 100 kg-on alul maradt valaki. Különösebb speciális vizsgálat idecitálása nélkül sajnos vita nélkül egyértelműen megszegték – többek között – a kilogramm-limitet is azok az állattartók, akik két felnőtt elefántot temettek el a szadai szafari területén 2020 augusztusában, és amiért a sajtóban is nyilvánosságra hozott módon végül 900.000.- Ft-os bírságot kaptak a NÉBIH-től.

Helyi környezetvédő egyesület eljárást kezdeményezett az ügyben annak érdekében, hogy a több tonnás állatok szakszerűtlen elásása szennyezhette-e a talajvizet, illetve hogy felmerülhet-e további állatot titkos eltemetése. A vizsgálat végül a talajvízben összetétele alapján, illetve az állattartók nyilatkozata alapján nem mutatott ki kockázati tényezőt a helyi lakosságot érintően. Ebből az esetből is érezhetjük tehát, hogy az állattartók által családtagoknak titulált elefántok titkos elhantolása amellett, hogy felveti a kegyeleti szál valós vagy képmutató létezését, kőkeményen befolyásolhatja a jog fogalmai szerint szakszerűtlen tetemkezelésnek hívott folyamat révén a helyi lakóközösség egészségügyi státuszát.