Mi történne a kutyákkal, ha eltűnnének az emberek? A kunkori farkat és a turcsi orrot viselő ebeket szelektálná a természet

Gazdiként biztosan veled is előfordult már, hogy kissé felsőbbrendűen csettintettél a nyelveddel és csóváltad a fejed kutyád viselkedésén. Amikor válogat az eledel között, nem hajlandó kimenni a hóba vagy a parkban a mókusokat csak ijedten nézegeti. Még az is lehet, hogy az orrod alatt valami ilyesmit motyogtál: „Egy napig se élné túl nélkülem…”. De vajon tényleg így van, vagy csak szeretnénk azt hinni, hogy pótolhatatlanok vagyunk?

Ha az emberek egyik napról a másikra már nem lennének, képesek lennének a kutyák önállóan, vadállatokként élni, túlélni? De, ami talán még ennél is érdekesebb, hogy ebben a disztópikus világban a mesterséges szelekciót és tenyésztést hogyan váltaná fel a természet? Hogyan néznének ki az ilyen ebek és miként viselkednének? Rettentően furcsa úgy gondolni rájuk, hogy mi nem vagyunk az életük részesei, de talán ez a spekulatív biológiai vonal segíthet őket még jobban megérteni.

A kutyák nagy része már így is önellátó

Ha holnap eltűnnének az emberek a Földről, körülbelül 1 milliárd kutya maradna magára. Csak Magyarországon körülbelül 3 millió. A legtöbb embert, ha arra kérik, hogy képzeljen el egy kutyát, akkor egy olyan négylábú társ jut az eszébe, aki a kanapén összegömbölyödve pihen vagy a futtatóban szaladgál önfeledten, de ellenőrzött körülmények között. A világ kutyáinak azonban csak a 20%-a él házi kedvencként, 80%-uk szabadon tenyésző. Ez egy olyan gyűjtőfogalom, amely lefedi az utcai, a szabadon élő, a közösségek gondozásában lévő és az elvadult ebeket is. Más szóval a legtöbb kutya ezen a kék bolygón már egyébként is nagyrészt önállóan tartja fenn magát.

De az is igaz, hogy ezeknek a kutyáknak is a nagy része valamilyen szinten továbbra is az emberi jelenlétre támaszkodik: méghozzá a táplálék szempontjából. Akár etetés, akár hulladék útján jussanak is hozzá. Ennek a megszűnése hatalmas kihívást jelentene számukra.

Néhány durva év után biztosan feltalálnák magukat… vagy nem?

Ha már nem lennénk és a hátrahagyott táplálékaink is elfogytak volna, az ebek valószínűleg rugalmas viselkedésüknek köszönhetően hamar megtalálnák a kiutat. Elkezdenék hasznosítani a körülöttük lévő sokféle ehető dolgot. A növényektől a bogyókon át a rovarokig, madarakig és kisebb-nagyobb emlősökig valószínűleg bármit elfogyasztanának. Hogy az étrendjük pontosan miből állna össze, az függene a lakóhelyüktől, testalkatuktól és vadásztehetségüktől.

Azonban az is igaz, hogy azokból az ebekből, akik emberek mellett nőttek fel, hiányzik az egyedüllét tapasztalata. Nem biztos, hogy képesek lennének más fajokhoz alkalmazkodni vagy felkutatni az elegendő mennyiségű élelmet. Valószínűleg sajnos jelentős mennyiségben pusztulnának el ilyen négylábúak. Bátran kijelenthetjük azonban, hogy az emberi faj megszűnése semmiképpen sem jelentené a kutya végét. De vajon mivé válnának nélkülünk?

A természet folytatná, amit mi elkezdünk

A háziasítás ideje és folyamat még ma is vitatéma, de körülbelül 40 000-15 000 éve együtt koptatjuk a Föld bolygó felszínét a négylábúakkal. Az azonban biztos, hogy ez a folyamat jelentősen átalakította az evolúciós pályájukat. (És a miénket is, persze.) Morfológiájukat, fiziológiájukat és viselkedésüket tudatos tenyésztéssel alakítottuk, tökéletesítettük. Bizonyos tulajdonságokra, mint például a bátorságra történő szándékos szelekció alkalmával más, nem szándékolt tulajdonságokat is kiválasztunk. Ilyen például a fehér foltos bunda vagy a pöndörödő farok.

Az ember nélküli jövőben ez a folyamat tovább zajlana, de a paraméterek megváltoznának. A kutyák elkezdenének sodródni a természetes szelekció áramlataiban, és az, hogy ezek az áramlatok hová vinnék őket, egyelőre szinte teljes rejtély. Ennek ellenére azért a találgatásainknak van néhány alapja.

Az például biztos, hogy az emberek eltűnésével nem farkasosodnának vissza, egyszerűen csak elvadulnának. Magabiztosan megjósolhatjuk azt is, hogy az emberek utáni jövőben a kutyák nagyrészt új fajjá válnának. A fejlődésükben ugyanis a háziasítás többé már nem játszana szerepet, főleg számos generációval később. Az, hogy többé nem biztosítunk számukra élelmet, az anatómiájukat és a fizikumukat is befolyásolná. Az, hogy konkrétan milyen változások jelennének meg, függene attól, hogy hol él a kutya, milyen méretű és kikkel kell versenybe szállnia az élelemért.

A szaporodási stratégiájuknak is gyorsan kellene fejlődnie. A kutyáknak társakat kell találniuk, udvarolniuk kell, valamint sikeresen fel kell nevelniük a kölykeiket. Az utópisztikus kutyák párzási és szaporodási stratégiájában valószínűleg nem lenne drámai változás, de elképzelhető, hogy az udvarlás folyamata rituálisabb és hosszabb lenne, a nevelésben pedig a család több tagja is nagyobb részt vállalna. A társadalmi szerveződés számos formája kialakulhat és működhet egy ember nélküli világban, beleértve a kötődő párokat, a kis csoportokat és nagyobb falkákat is. Alternatív megoldásként egyes kutyák magányos életvitelt is folytathatnának.

Leáldozik a turcsi orrnak és a foltos bundának

Érdekes belegondolni, hogy a kutya földünk máris egyik legváltozatosabb faja. Hogy ez a jövőben hogyan változna, arra rengeteg forgatókönyv van. A kutatók szerint az is elképzelhető, hogy több, különböző alfajra válnának. A természetes szelekció pedig gyorsan kiszűrné a rosszul alkalmazkodó fizikai tulajdonságokat. Ilyenek a rövid végtagok vagy a lapos orr. De valószínűleg a lelógó fülek, a göndör farok és a foltos bunda is eltűnik majd, hiszen gátolná a fajtársak közötti kommunikációt, az utóbbi pedig nem szolgálna funkcionális célt.

Azt azonban nehéz megmondani, hogy a háziasításból eredő tulajdonságok és viselkedésminták milyen sorsra jutnának. Hogy az emberi gesztusok értelmezésének képessége, az arcizmok használata az óriási kutyaszemekhez vagy a hiperszociabilitás hasznukra válna-e valamilyen formában, az most még rejtély.

A fájó kérdés: vajon jobban járnának nélkülünk?

Számtalan alkalommal megkérdeztük már ezt magunktól és nagyon érdekes, hogy milyen pánikszerű érzés fog el minket a gondolatra. Csak jót kaptunk tőlük, ha hibáztak is, az az esetek nagy többségében valakinek a felelőtlenségéből eredt. (Szocializáció elmulasztása, bántalmazás, meggondolatlan tenyésztés, rosszabb esetben szaporítás.)

Bár igyekszünk mindent megadni nekik, az az érzésünk, hogy néha megfeledkezünk róla, hogy ők is előlények. Úgy tenyésztjük őket, hogy nekünk tetszenek, nem gondolva arra, hogy ennek milyen egészségügyi kockázata van. Vagy úgy tartjuk és neveljük őket, ahogy nekünk a legkényelmesebb, nem gondolva arra, hogy nekik mi a legjobb.

Kölcsönösen jobbá tettük és a jövőben is jobbá tudjuk tenni egymás életét, ha mindig emlékeztetjük magunkat arra, hogy ők is érző lények és a jóllétüket soha nem szabad a mi pillanatnyi vágyaink elé helyezni. Felelősek vagyunk értük.