„Több százszor jelentettek fel a kutyáim képzése miatt”

„Minél kisebb a szakmai tudása valakinek, annál magabiztosabb a közösségi médiából tájékozódó kutyás”. A 31 éve Ausztriában élő Séra Istvánnal beszélgettünk, aki belga juhászokat tenyészt, valamint 2 évtizede mondioringtréner és -versenyző.

Mint arról korábban hírt adtunk, Ausztriában az elfogadás előtti utolsó fázisába ért az a törvénytervezet, amely betiltaná a civilek számára a munkakutyázást. Séra Istvánt a kutyák képzése mellet a helyi közvéleményről, valamint a várható következményekről kérdeztük.

Miért jelentenek fel munkakutyásokat Ausztriában?

S. I.: Azért is megdöbbentő ez a helyzet, mert ha mondjuk Mianmarról vagy Thaiföldről beszélnénk, ahol nincs kialakult munkakutyás kultúra és tradíció, azt még valamennyire talán érteném. Na de Ausztriában?! Ausztria konkrétan a munkakutyás világnak az egyik szülőhelye volt, ugyanúgy, mint Franciaország, Belgium, Németország vagy Hollandia. Sajnos az én nemzetközi kapcsolatrendszerem többszörösen megerősíti, hogy ezek a magukból kiforduló tendenciák, nyilván országonként változó mértékben, más régiókban is fel-feltűnnek és erősödnek. Konkrétan például Belgiumot tudom megemlíteni.

Mik az osztrák kutyás berkekből érkező visszajelzések, miként reagál erre a helyzetre a szakma és a közvélemény?

S. I.: A szakma részéről nyilván katasztrofális reakciókat vált ki, folyamatosan égnek a vonalak, és nagyon sok esetben azt látom, hogy egy élet, sőt generációk kemény munkája „megy majd a levesbe”.

Itt konkrétan nem kevés olyan családról és emberekről beszélünk, akik 2-3 generáció óta az életüket tették fel erre a szenvedélyre, a profi kutyázásra.

A szélesebb közvélemény reakciója sajátságos, a kutyát nem tartók jelentős része semleges, a kutyatartók egy része pedig nem érti, hogy mi ezzel a törvénnyel a baj. Ugyan már késő, de okulva ebből a helyzetből, én azt javaslom más országok kutyás közösségeinek, hogy ne hagyják idáig fajulni a dolgokat, és koncentráljanak nagyon a felvilágosító munkára: magyarázzák el minél többször az egyszerű hobbikutyásnak, hogy miért olyan fontos a kutyák megfelelő képzése és a kontrollált állapot elérése. Ebben a szakmában, a sport és munkakutyázásban, igen felülreprezentált az a kicsit egomán, dzsungelharcos típusú ember, akiknek pedig maximálisan szolidárisan kellene viszonyulniuk egymáshoz ebben a matthelyzetben.

Kellene egy sokkal egységesebb kiállás a szakma részéről, ami sajnos Ausztriában nem volt meg.

Azt is nagyon javaslom, hogy ez a réteg nyisson jobban a társadalom többsége felé, több médiamegjelenéssel, és egy laikusok számára is érthetőbb nyelvezettel, megmagyarázott bemutatókkal. Meg kell mutatnunk magunkat, és a többségi társadalmat aktívan bevonni ebbe a sportba. Ez azért is fontos, mert sajnos a modern ipari és fogyasztói társadalmak elszakadása a természettől és az állatoktól egyre jellemzőbb. Azt tapasztalom, hogy a kutyákkal kapcsolatban egyre nagyobb a hozzá nem értés, és a közösségi médiából származó tévhitek terjedési sebessége is napról napra gyorsabb. Egy kutyás edzést megnézve pedig egyre kevesebb ember érti azt, amit lát.

Engem például a karrierem során több százszor jelentettek fel olyan emberek, akik egyáltalán nem értik, hogy mit miért csinálunk egy edzésen. Természetesen soha még csak megrovásban sem részesítettek a kiérkező rendőrök. Nálunk, a profi sporton belül, minden ember elleni agressziótendenciát a legszigorúbban kezelünk, és nem toleráljuk azt.

Tudomásom szerint az összes mondioring-világbajnokságon eddig két alkalommal történt meg az, hogy világbajnok kutyást azért zártak ki, mert a pódiumon minimális agressziót mutatott a kutya. Itt ne gondoljunk nagy dologra, ez belül maradt az engedelmes kereteken, morgásokról beszélünk, de ez is elegendő volt a diszkvalifikációhoz és a világbajnoki cím azonnali elvételéhez.

Ha a civil életben egy sportkutya visszaélne a képességeivel, a képzettségével, és értelmetlenül civilt harap, körülbelül ugyanaz történne vele, mint ha egy profi bokszoló visszaélne a tudásával, és egy családi délutánon leverne mindenkit a környezetében.

Miért szoktak feljelenteni téged, mit teszel a kutyáiddal, amit félreértenek az emberek?

S. I.: Azt tapasztalom, hogy minél kisebb a szakmai tudása valakinek, annál magabiztosabbnak érzi magát az adott területen. Én naponta több órát mozgatom és edzem a kutyáimat, és egy légkondicionált, saját napelemmel rendelkező minibuszban szállítom őket a tréning helyszíneire. Egyszerre eggyel tudok foglalkozni, és amíg ez történik, a másik kettő vagy három a járműben vár meg minket a hűvösben. Az arra járó turisták közel mennek a kutyák futójához, akik elkezdenek ugatni, hiszen védik a helyüket. Ezt a szemlélődők zöme pedig úgy értékeli, hogy éppen valaki kínozza őket, ezért feljelentenek. Én mélységesen tisztelem a női nemet, de az a furcsa tapasztalatom, hogy a feljelentések 100%-a tőlük érkezik érdekes módon.

A másik jellemző szituáció, amikor magánterületen berendezett tanpályákon tréningezünk a kutyákkal, és a kerítésen kívülről kapunk olyan gyanúsításokat, amiket sem mi, sem a rendőrök nem értenek általában. Érted ezt a helyzetet? Egy magánterületen belül, egy hivatalos kutyaiskolán végzünk egy olyan tevékenységet, aminek jó pár száz éves tradíciója van. Ráadásul abszolút kutyabarát módon, amit a munkakutyáink imádnak. Olyanok jelentenek fel minket, akiknek fogalmuk sincs, mit csinálunk, és azt sem tudják, hogy miként zajlik egy munkakutyaverseny. Mindezt azért, mert olvastak a Facebookon valamit. Ha én az egész életemet feltettem erre a témakörre, miért próbálnék ártani a saját, hőn szeretett kutyáimnak? Eszem ágában sincs, én értük élek.