Miért nem tekintjük a különböző kutyafajtákat különálló fajoknak?

A kutyatartók talán nem értenek egyet ezzel, de az evolúciós biológusok szempontjából minden kutya egyszerűen csak kutya. Nem tagadjuk, furcsának tűnhet, hogy a Canis lupus familiaris név magába foglalja a csepp csivavát és a póniméretű német dogot is, miközben látszólag sokkal kisebb különbségek alapján számos más állatot külön fajba vagy alfajba sorolnak. Ahhoz, hogy ez érthetővé váljon, bele kell mélyedni picit az evolúciós elméletbe.

A kutya közvetlen leszármazottja a szürke farkasnak (Canis lupus). Az ebek domesztikációja során viselkedésük, morfológiájuk és testfelépítésük is megváltozott. Ennek köszönhetően a kutyafajták közötti különbségek valóban megdöbbentően nagyok is lehetnek. (Képzeld el, ahogy a jövő paleontológusai csivavamaradványokat tárnak fel a fosszilis rétegekből: ez az állat aligha tűnne olyannak számukra, amely sok közös vonással bírna a farkasokkal.) Ám ezek a különbségek a kutyafajták között nem elegendőek ahhoz, hogy külön fajként ismerjék el őket. Evolúciós szempontból a kutyák egyszerűen túl fiatalok.

Általában ugyanis több százezer évre vagy még többre van szükség ahhoz, hogy az emlősök különálló új fajokká fejlődjenek, amihez az örökölhető fizikai jellemzők, vagyis a fenotípus lassú mutációk révén történő megváltozása szükséges. A régészeti adatok, valamint a mai kutyák és farkasok DNS-ének, illetve ősi maradványainak elemzése azt sugallja, hogy a domesztikáció körülbelül 16 000–40 000 évvel ezelőtt kezdődött, a legtöbb jelenlegi kutyafajta pedig az elmúlt 200 évben alakult ki.

Felgyorsítottuk a kutyák evolúcióját, de nem eléggé

Charles Darwin rámutatott, hogy az emberek felgyorsították a szelekció folyamatát azáltal, hogy bizonyos kívánt tulajdonságok alapján választottak ki egyedeket tenyésztésre – ezt nevezzük mesterséges szelekciónak. A természetes szelekció általában sokkal több időt igényel, mivel a génállományba új változatok csak a véletlenszerű DNS-mutációk lassú folyamatán keresztül kerülnek be. Ennek ellenére a mesterséges szelekció ereje az extrém fizikai jellemzők (fenotípusok) létrehozásával nem változtat azon a tényen, hogy a kutyafajták egyelőre rendkívül rövid evolúciós idő alatt különültek el egymástól.

Ez azt jelenti, hogy a kutyafajták megjelenésükben és egyéb jellemzőikben drasztikusan különböznek. Miközben azonban genomjuk (egy szervezet teljes örökítő információja) nagy része nagyon hasonló. A különböző fajtákat összehasonlítva, genomjuk nagy része valójában csak kismértékű különbségeket mutat. Más szavakkal, a csivavák és a német dogok összességében nagyon hasonlítanak egymásra. A hatalmas fizikai különbségeket nagyrészt viszonylag kevés, a genom meghatározott régióiban található lokusz (a gének és egyéb fontos szekvenciák helye a kromoszómán vagy a genetikai térképen; génhely) okozza. Ezek a lokuszok nagy fenotípusos hatással bírnak, ami erős különbségeket eredményez a fajták között. Kicsit érthetőbben fogalmazva, ezek a génhelyek rendkívül nagy hatást tudnak gyakorolni a fizikai jellemzőkre, amely eredményeképpen kialakulhatnak olyan extrémitások, mint az óriási vagy éppen miniatűr méret, vagy a különböző minták.

Ez különösen érdekes az evolúciós biológusok számára; az ilyen genomrégiók azonosítása például feltárta a kutyafajták méretbeli eltéréseinek genetikai alapját. Ma már azt is értjük, hogy milyen mutációk irányítják az olyan tulajdonságokat, mint a szőrzet jellemzői vagy a fül helyzete.

A különböző kutyafajták mesterségesen jöttek létre, és valószínűleg átmenetiek

Ha a kutyafajták genomjaikban ennyire hasonlóak egymáshoz, akkor hogyan maradnak fenn a hatalmas különbségek? A nyilvánvaló válasz az a párzási minta, amelyet rájuk kényszerítünk. Vagyis hogy úgy őrizzük meg a fajtatiszta ebek fajtajellegét, hogy megakadályozzuk őket a más fajtákkal való szaporodásban. Az a tény, hogy az emberek külön tartják ezeket az ebeket, és nem engedik őket bármely fajtárssal szaporodni, itt kulcsfontosságú.

Gyakran kiegészítik még azzal is, hogy más ilyen csoportoktól szaporodási szempontból elkülönültek. Ez megköveteli, hogy a különböző fajok hibridjei vagy életképtelenek legyenek, vagy utódaik terméketlenek, mint a legtöbb öszvér például. Mindkét esetben teljes szaporodási izoláció áll fenn a két csoport között. Azonban két teljesen különböző kutya tökéletesen termékeny utódokat hoz világra, és valójában számos modern fajta így keletkezett. (Természetesen bizonyos esetekben más tényezők megnehezíthetik a párzást. Például egy nőstény csivava nehezen hozná világra természetes úton egy hím német dog utódját.) De még ha egyes fajták soha nem is párosodnának egymással emberi beavatkozás nélkül, a közepes méretű fajták akkor is összekötőként szolgálhatnának a rendkívül nagy és kicsi kutyák között, így láthatjuk, hogy nem ez az eset áll fent.

A kóbor kutyák élénken szemléltetik ezt a gondolatmenetet. Megmutatják, hogy a kutyafajták elkülönült génállományai milyen gyorsan keveredhetnek, ha a mesterséges tenyésztés korlátait eltávolítják. Moszkva híres kóbor kutyái már legalább 150 éve elkülönülten élnek a fajtatiszta házi kedvencektől. Ez idő alatt nagyrészt elvesztették azokat a jellemzőket – mint például a foltos mintázat –, amelyek megkülönböztetik az egyes fajtákat. Vagy éppen a farkcsóválás és az emberekkel szembeni barátságos viselkedés, ami pedig megkülönbözteti a kutyákat a farkasoktól.

Konklúzió

Levezetve mindezt valószínűleg egy laikus számára is érthető, hogy a különböző kutyafajták a legtöbb meghatározás szerint miért nem lennének különálló fajok. Ha a csivavák és a német dogok nem tűnnek ugyanazon fajnak, az csupán azért van, mert az emberek folyamatosan fenntartanak közöttük egy választóvonalat a tudatos tenyésztés segítségével.

(A nyitóképen egy staffordshire bullterrier látható.)