Így tanít toleranciára a kutya: egyperces olvasmány Kristina Calu tollából

Kristina Calu Kutyák című novellájában rávilágít arra, mennyi mindent kaphatunk mások, és legfőképp a kutyák által. Ők nem ítélkeznek, csak hűségesen szeretnek minket minden apró hibánkkal együtt. Sokat tanulhatunk tőlük.

A parkban kutyájával labdázó fiú nem gondolta volna, valójában mennyi mindent köszönhet egykori osztálytársának és négylábú kedvencének. Általuk megismerhette a kutyák feltétel nélküli szeretetét, hűségét és elhivatottságát. Ez igen sokáig nem is tudatosult benne, amíg egy szép napon egy kedves idegen fel nem hívta rá a figyelmét.

„A virágzó akácfák minden más illatot elnyomtak a parkban. Az idős úr mosolyogva nézte, ahogy a tizenhat éves forma, nyurga fiú eldobja borzas kutyájának a labdát, az pedig boldogan rohan utána és viszi vissza, hogy aztán újra a játék nyomába eredhessen. A következő dobást elvétette, így a labda az öreg lába előtt kötött ki. A kutya odaszaladt, gazdája lépésekkel mögötte.

– Elnézést kérek! – szólt oda a fiú.
– Nem történt semmi – hajolt le az öreg, hogy megsimogathassa az állatot. – Szeretem a kutyákat.
– A bácsinak is van?
– Régen volt – felelte elmerengve.
– Milyen fajta?
– Keverék, mint a tiéd, csak nagyobb termetű. Egy menhelyről vittem haza.
– Pöttöm is menhelyi.
– Nagyon helyes neve van.
– A húgom nevezte el. Ha szereti a kutyákat, hogy hogy önnek még sincs? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Túl öreg vagyok hozzá. Ha én már nem leszek, ki gondoskodna róla? A gyerekeim nem rajonganak az állatokért – mondta szomorkásan. – Meg amúgy is, ők folyton rohannak. Nem lenne idejük egy kutyára. Sokszor még magukra sincs.
– Régen én sem szerettem őket. Vagyis… – rántotta meg kicsit a vállát egy grimasz kíséretében – igazából nem tudtam róluk túl sokat.
– És mi történt?
– Hogy érti?
– Mi változtatta meg a hozzáállásodat?
– Megismertem valakit, akinek volt egy kutyája, és… miatta szerettem meg őket.
– Mit tudott az a kutya, amit korábban a többi nem?
A fiú eltöprengett pár pillanatra. Nem tudta, elmondja-e amit az imént felidézett. Évekkel ezelőtt történt, de még mindig elöntötte a szégyen, ha eszébe jutott. Aztán arra gondolt, talán jót tesz majd neki, ha végre kiadja magából. Eldobta hát újból a labdát, hogy Pöttöm utána szaladhasson, aztán az öreg mellé leülve beszélni kezdett.

– Ötödikes koromban volt egy osztálytársam, aki tőlünk néhány háznyira lakott – kezdte lassan, megfontoltan, majd a második mondatra belelendült a mesélésbe. – Dunai Máténak hívták, és volt valami baja az arcának. A betegsége nevére nem emlékszem. A bal oldala egy része el volt torzulva, ezért a többiek puzzle-nek csúfolták, mert az mondták, olyan a képe, mintha több darabból lenne összerakva. Én nem gúnyoltam, mert anyáék azt tanították, Isten szemében mind egyformák vagyunk, és csúnya dolog valakit a külsejéért bántani.
– Szóval Máté a barátod volt?
– Nem… nem mertem barátkozni vele – hajtotta le szégyenlősen a fejét – mert… féltem, hogy akkor a többiek engem is piszkálni fognak. Én csak… nem bántottam őt… De hazafelé, miután leszálltunk a buszról, sokszor beszélgettem vele. Szóval Máténak volt egy kutyája, aki minden nap kijött elé a megállóba. Sosem tudtuk, hol szökött ki, mert a kerítésük mindig érintetlen volt, és ásás nyomát sem találtuk sehol. Az a kutya mindig ott várta. Akkor is, ha korábban vagy később érkeztünk, és akkor is, ha erősen fújt a szél és szakadt az eső. Mindig tudta, mikor jön haza a gazdája. Megérezte. És én azt gondoltam magamban, milyen jó, hogy van neki az a kutya, mert így legalább van egy barátja. Mert azt a kutyát nem érdekelte, hogy Máté arca olyan, mint egy puzzle, olyannak fogadta el őt, amilyen volt.

– Bizony, a kutyák ilyenek. – Bólogatott az öreg. – És mi van most Mátéval?
– Nem tudom. Csak ötödikben járt hozzánk, aztán elköltöztek valahova vidékre.
– Bánt téged ez a dolog, ugye?
– Mire gondol? – Nézett meglepetten az öregre.
– Hogy nem merted felvállalni a barátságodat vele.
– Igen – hajolt le az időközben lába elé heveredett Pöttömhöz, csak, hogy ne kelljen a beszélgetőtársa szemébe néznie.
– Hiszel a sorsszerűségben?
– A nagymamám hisz az ilyesmiben – mosolyodott most el a fiú.
– Majd te is fogsz, ha idősebb leszel. Tudod, azt gondolom, neked és ennek a Máténak találkoznotok kellett. Minden találkozásnak oka van. Ha ő nem lett volna az osztálytársad, talán a mai napig nem lenne kutyád.
– Erre még nem is gondoltam – mondta a fiú elmerengve, majd eszébe jutott még valami. – A barátnőmmel kutyasétáltatás közben ismerkedtem meg.
– Úgy látom, sokat köszönhetsz Máténak és a kutyájának – jegyezte meg bölcs mosollyal az öreg.”

(Képek: Getty Images Hungary, Kristina Calu)