Így segítenek a kutyák szerelembe esni: Kristina Calu novellájának folytatása

Péter és Judit megismerkedésük után gyakran sétáltatják együtt Jacket és Rose-t. A két kutya szinte szerelmes lett egymásba, de mi a helyzet gazdáikkal?

A Jack és Rose első részéből megtudhattuk, hogyan ismerkedett meg Judit és Péter kutyáik által. A folytatásból pedig kiderül, mi lesz kettejük sorsa, és mi történt Rose-zal.

„– Rose! Gyere ide! – kurjantotta el magát Judit, amikor látta, hogy a kutya eltűnik egy bokor tövében. Nem szerette, ha ilyen helyeken időzik, mert nem tudta szemmel tartani, és nem akarta, hogy bármit is befalatozzon, ami ki tudja, honnan ered.

Csodás júniusi péntek délután volt. A tó partja megtelt iskolából kiszabadult diákokkal. Ő is épp csak, hogy hazaért, lepakolt és már indult is Rose-zal sétálni. Annyi dolga lett volna, de ki kellett szellőztetnie a fejét.

– Sziasztok! – hallotta meg Péter hangját a játszótér irányából.
– Szia! És Jack?
– Fülöppel bandázik.
– Épp most indultak el hazafelé. Feri sajnálta is, hogy nem jöttetek. Azt mondja, Fülöpöt csak Jack tempója tudja kifárasztani.
– Néha azt gondolom, sosem nyugszik le. Egyszerűen nem az a típus.
– Még csak három éves, és a vizslák ilyenek.

– Persze, tudom. Figyelj! Arra gondoltam, hogy nyáron esetleg…
– Ó, a fenébe! – szakította félbe Judit Pétert.
– Mi a baj?
– A nyárról ugrott be. Elfelejtettem felhívni a nagynénémet, hogy megmondjam, mikor megyünk.
– Csopakra?
– Igen. Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy idén egy hónapot lent leszek náluk.
– Értem – mondta Péter lehangoltan, de Judit nem vette észre a változást.
– Mit akartál mondani a nyárral kapcsolatban?
– Semmit – lódított Péter, és gyorsan úgy tett, mintha Jacket keresné.

Két hónapja szakított Lindával, akivel az elmúlt egy év épp tizenkét hónappal volt több annál, amennyit együtt kellett volna töltenie vele. A napokban elhatározta, megembereli magát, felbátorodik, és végre elhívja Juditot randevúra. Eddig ahányszor nekiveselkedett volna, mindig közbejött valami vagy valaki, és most sem volt ez másképp. Ahogy visszafordult hozzá, látta, hogy Rose gazdája egy másik ismerőssel beszélget, így magára maradt a gondolataival.

Az elmúlt két év alatt Jack és Rose igazi szerelmes párrá lettek. Többször viccelődtek rajta Judittal, mekkora szerencse, hogy mindketten ivartalanítva vannak, különben valószínűleg már egy rakás sétatéri keveréknek kellett volna gazdát keresniük. Lehet, egy ilyen közös projekt előrébb lendítette volna kettejük dolgát, futott át néhányszor Péter agyán. Most leült a közeli padra, és hol a kutyákat, hol Juditot figyelte. Első ránézésre nem volt benne semmi különös. Se nem magas, se nem alacsony, se nem kövér, se nem sovány. Hosszú, barna haja legtöbbször szabadon lengedezett, de olykor lófarokba fogta. A ruházata inkább volt praktikus, mint divatos vagy elegáns. Igaz, kutyasétáltatáson kívül még nem találkoztak máshol, oda pedig miért menne magassarkúban, szóval valójában nem tudta, milyen a stílusa.

– Bocsánat, hogy így magadra hagytalak! – szabadkozott Judit, ahogy leült mellé.
– Ne viccelj!

Az idő további részében, ahogy más alkalmakkor is hétköznapi semmiségekről, munkáról, kutyákról, olykor politikáról, könyvekről beszélgettek. És filmekről. Juditnak az elmúlt két évben sikerült néhány olyan filmet ajánlania Péternek, ami még az ő válogatós ízlésének is megfelelt. Aztán elindultak hazafelé, Juditék házánál elbúcsúztak, és megint úgy mentek haza, hogy Péterben benne rekedt a sok kimondatlan szó.

Eltelt a majdnem öt hét, amit Judit és Rose Csopakon töltött. Péter már alig várta a találkozást, ahogy Jack is, mert az utóbbi két hétben többször is előfordult, hogy nyüszítve állt meg Juditék kapujánál. Mióta napközben harmincöt fokokat mértek, kora reggelre és késő estére tették a sétákat. Még csak hét óra volt, de már érződött a levegőben, hogy fullasztó lesz a hőség. Jack póráz nélkül igyekezett előre, és ismét megállt Juditék kapujánál. Visszanézett Péterre, majd újra a kapura, és leült.

– Gyere, menjünk! – szólt oda neki Péter, ahogy elment mellette, Jack azonban nem mozdult.

Péter tovább haladt, elment a sarokig, megfordult, és újra hívni kezdte Jacket, de a kutya továbbra sem mozdult. Kitartóan ült a kapu előtt és le nem vette szemét az üvegajtóról.
– Ne csináld már! – zsörtölődött Péter, miközben elindult vissza Jackért. – Tudom, hogy hiányzik, és hidd el, nem vagy egyedül az érzéssel, de akkor is haladjunk. Oké?

A válasz egy halk nyüszítés volt. Péter leguggolt hozzá, Jack ránézett és halkan vakkantott egyet. A férfinak hirtelen rossz érzése támadt. Ránézett az órájára, hét óra múlt négy perccel. Még túl korán volt ahhoz, hogy felcsöngessen.
– Gyere, kimegyünk a tóhoz, és visszafelé majd eldöntjük, mi legyen. Így jó lesz?

Jack kitartóan ült tovább és semmi jelét nem mutatta, hogy sétálni akarna. Péter, anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz, odalépett a kaputelefonhoz és beütötte Judit lakásának csengőkódját. Néhány pillanattal később a hangszóróból meghallotta Judit hangját.

– Igen?
– Szia, Péter vagyok… és Jack. Ne haragudj, hogy ilyen korán…
– Semmi baj. Én is épp az előbb gondoltam rátok. Gyertek fel! – mondta Judit fáradtan.

A kapu berregve jelezte, hogy szabad a belépés. Jack úgy rohant előre a lépcsőn, mintha már ezerszer jártak volna itt. Felszaladt a második emeletre és leült a megfelelő lakás elé. Néhány pillanattal később kinyílt az ajtó és Péter meglátta Judit elgyötört, kimerült arcát. Látszott rajta, hogy nemrég sírt, hiába próbálta eltüntetni a nyomait.
– Mi történt? – kérdezte aggódóan Péter.

Jack, bár nem kapott rá engedélyt, azonnal besietett a nappaliba, ahol nagy szürke párnáján ott feküdt Rose. Mellkasán és hátán körbe tekerve széles fehér kötés, alatta pedig semmi. Rose-nak hiányzott a jobb mellső lába.

– Istenem! Mi történt? – kérdezte újra Péter, és a következő pillanatban, anélkül, hogy tudatában lett volna, mit tesz, magához ölelte Juditot.
– Rák – felelte szipogva Judit. – Elvileg már jól van, és azt mondta a doki, majd meglátom, milyen remekül ellesz három lábbal is, de ahányszor ránézek, elbőgöm magam. És akár vissza is jöhet. Tudod, hogy van ez. Néha vissza szokott jönni, és én…
– Nem lesz semmi baj! – mondta Péter, mert ilyenkor ezt mondja az ember.

Azt senki nem mondja, hogy hát igen, lehet, hogy újra beteg lesz, és akár meg is halhat. Még azok után is, hogy esetleg egy kanapé, egy tévé és egy szekrény árát költötted rá, a rák még azután is visszatérhet, és a kutyád meghalhat. Nem, ilyenkor az ember megöleli a másikat, örül, hogy ott van, hogy vigaszt nyújt. Boldog, amiért a kutyája rendelkezik azzal a hatodik érzékkel, ami belőle hiányzik, és meghatódott büszkeséggel nézi, mint fekszik most már megnyugodva a barátnője mellett. Csókot nyom a vállán nyugvó fejre és hirtelen érzi, ahogy megtelik a szoba élettel.”

(Képek: Getty Images Hungary, Kristina Calu)