A középkori kutyák kalandos élete: ilyen hierarchia szerint osztályozták őket

A középkorban a legtöbb kutya dolgozó eb volt. John Caius, a 16. századi angol orvos és tudós De Canibus című könyvében egy olyan kutyahierarchiát írt le, amelyet elsősorban az emberi társadalomban betöltött szerepük alapján osztályozott. A hierarchia csúcsán a vadászkutyák álltak, például az agarak, amelyeket „hihetetlen gyorsaságukért” emeltek ki, és a vérebek, amelyek kifinomult szaglásukkal felvértezve üldözték a vadat még nehéz terepviszonyok között is. A négylábúak társadalmi ranglétrájának legalján elhelyezkedő „mongrellek” is munkájuk vagy státuszuk alapján jellemezhetők. Ezek a kutyák segédkeztek árusok mellett, vagy egy speciális kerékben szaladva forgatták a nyársat, amelyen malac vagy ökör sült.

A kutyák társadalmi helyzete azonban megváltozott, amikor a vadászat arisztokrata szórakozássá vált. Ezzel egyidejűleg otthonra leltek a nemesi lakokban is, különösen a nők körében váltak vonzóvá. Mindkét esetben a kutyák az elit társadalmi rangot jelképezték. Caius rangsorolásában a „finom, ápolt és csinos” benti kutyák a vadászkutyák alatt, de az alacsonyabb rangú keverékek felett álltak nemesi osztályokkal való kapcsolatuk miatt. Ami a kiskutyákat illeti, „minél kisebbek, annál nagyobb örömet okoznak”. Bár az egyház hivatalosan nem nézte jó szemmel a háziállatokat, a papoknak is gyakran voltak kutyáik. A nőkhöz hasonlóan az egyházi személyek négylábúi is általában ölebek voltak. Lássuk, milyen sors jutott a különböző középkori kutyák számára.

Legendák, bestiáriumok, szentkultuszok kutyaszereplői

Szent Roch története az Arany Legendában (egy népszerű, 13. századi szentek életét bemutató gyűjtemény) egy kutyáról szól, amely kenyeret vitt egy éhező szentnek, majd nyalogatva gyógyította a sebeit. Szent Roch az a szentünk, akit azonnal felismerhetünk az ábrázolásokról hűséges kutyatársáról. A gazdáikat védelmező vagy halott gazdáikat megsirató kutyák típusait pedig vissza lehet vezetni egészen a klasszikus korszakig. Olyan szövegek tanúskodnak róluk, mint például Caius Plinius Secundus Természettudomány című kötete.

Ez a téma a középkori bestiáriumokban is ismétlődik. Ezen összeállítások erkölcsi tanítással szolgáló állatokról szóló tudásgyűjtemények voltak, amelyek valódi és mitikus állatokat is tartalmaztak. Egy népszerű bestiáriumi történet Garamantes királyról szól, akit ellenségei elfogtak, de hűséges kutyái nyomára bukkantak, és megmentettek. Egy másik történet egy olyan kutyáról szól, aki nyilvánosan azonosítja gazdája gyilkosát, és meg is támadja.

Egy agár, Guinefort története megdöbbentő módon egy nem hivatalos szentkultuszt is inspirált. A 13. században írt le a dominikánus inkvizítor és prédikátor, Stephen of Bourbon egy nemesi családot, amely tévesen úgy hitte, hogy a Guinefort megölte gyermeküket, és bosszúból meggyilkolták a kutyát. Miután felfedezték, hogy a gyermek valójában épségben van, és a kutya tulajdonképpen megmentette egy mérges kígyótól, illendő temetéssel tisztelték meg a mártírt, amely imádatot és állítólagos gyógyító csodákat is kiváltott. Bár Stephen történetének célja a babona bűnének és ostobaságának felfedése volt, mégis kiemeli azt, amit a középkori emberek különlegesnek tartottak a kutyákban más állatokhoz képest.

A kutyák mint síremlékek őrzői

Az Aberdeen Bestiárium (kb. 1200) szerint: „Nincs teremtmény, aki intelligensebb lenne, mint a kutya, mert a kutyáknak több a megértésük, mint más állatoknak; egyedül ők ismerik fel a nevüket és szeretik gazdáikat.” A kutyák és a hűség közötti kapcsolat a korszak művészetében is megjelenik, különösen a házassággal kapcsolatban. A síremlékeken a kutyák ábrázolása a feleség hűségét jelzi a mellette fekvő férjhez.

A papi síremlékek esetében azonban a kutyák az elhunyt hitét is jelezhetik. Például William Courtenay érsekét (†1396), aki a Canterbury-katedrális Trinity-kápolnájában van eltemetve. Courtenay alabástromalakja a kápolna déli oldalán lévő sírkövön nyugszik. Az érsek hivatalának ruháit és püspöksüvegét viseli, és két angyal tartja párnára helyezett fejét. Egy hosszú fülű kutya, amely csengettyűs nyakörvet visel, engedelmesen fekszik a lábainál. Csábító lehet azon elmélkedni, hogy az ábrázolt kutya egy ténylegesen az érsek tulajdonában lévő háziállat lehetett-e, a csengős nyakörv ugyanis a kortárs ikonográfia népszerű eleme volt, különösen az ölebek ábrázolása esetében.

A középkori kutyaruha mint a gazdagság szimbóluma

A modern társakhoz hasonlóan a középkori kutyatartók is felszerelték társaikat különféle kiegészítőkkel, köztük pórázakkal, kabátkákkal és finom anyagokból készült párnákkal. Az ilyen jellegű anyagi befektetés központi szerepet játszott az arisztokrata kultúrában, a vivre noblement-ban (a nemesi élet művészete), ahol a luxuscikkek tudatos fogyasztása nyilvánosan demonstrálta az ember társadalmi státuszát.

A kutyatartás és a kiegészítők vásárlása nemi sztereotípiákat is táplált. Míg a férfiak inkább olyan kutyákat tartottak, amelyek védelmezték az életüket és a vagyonukat, addig a nők az ölebeket részesítették előnyben. Ezeket a négylábúakat a női tétlenséggel és bűnnel is társították számos esetben, amint azt például Hans Memling Vanité című festménye (kb. 1485) is példázza.

De még a munkakutyáknak is alapos ápolásra és figyelemre volt szükségük ahhoz, hogy a lehető legjobban teljesítsenek. Egy miniatúra Gaston Phoebus befolyásos könyvének, a Livre de la Chasse-nak (Vadászkönyv) egy 15. századi másolatában kennelmunkásokat mutat be, akik megvizsgálják a kutyák fogait, szemét és fülét, miközben egy másik egy nagyon jó fiú mancsát pedig fürdetik.