Tudtad, hogy már a középkorban is léteztek vakvezető kutyák? Már akkor is segítőtársai voltak az embernek

Több freskón is fellelhető annak a bizonyítéka, hogy már a 13-14. században is a kutyák könnyítették meg a vak emberek életét. Az egyik legismertebb ábrázolás, melyen egy vak ember látható, akit egyértelműen a kutyája segít a tájékozódásban, a 15. század végéről való nyugat-európai illusztráció.

Annak ellenére, hogy még számos kutató is úgy gondolja, hogy ez az első erre utaló jel, mégis érdemes tudni, hogy ezt megelőzően már feltűntek kéziratokban egyértelmű utalások és emellett ábrázolások vakvezető kutyákról. Tökéletes példa a IX. Gergely pápához kapcsolódó dekretális gyűjtemény, melyen egy ilyen momentum van megörökítve. Sőt, létezik egy vitatott freskó Pompejiben, amin szintén nagyon valószínű, hogy hasonló jelenet látható. Azonban a későbbiekben fokozódott az érdeklődés annak az irányába, hogy miként élnek fogyatékosságokkal az emberek, erre utaló jel, hogy egyre több ilyen ábrázolás, illetve feljegyzés született.

Az imakönyvekben népszerű volt a vakvezető kutyák ábrázolása

Az imakönyvekben nagyon népszerűnek bizonyultak az olyasfajta ábrázolások, melyeken a vakvezető kutyák lathatóak gazdáikkal. Ezeknek az illusztrációknak a témája általában leginkább Jézus csodáira összpontosult. Azok az imakönyvek, melyekben az adott feljegyzések, illetve reprezentációk találhatóak a 14. században keletkeztek. Ezeknek tökéletes példája Hórás könyve ahol egy vak ember látható, akit éppen Krisztus meggyógyít, mellette pedig szintén látható hűséges jószága, aki addigi boldogulásában segített. Szintén híres a Ghent városában található ábrázolás, mely arról vált ismerté, hogy ezen az alkotáson érzékelhető leginkább az, hogy a vak ember mennyire támaszkodik a kutyájára boldogulása érdekében. Ami pedig még ennél is érdekesebb, hogy a legtöbb ábrázoláson a kutya szájában egy tál látható. Ebből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a kutyusok nem csak vezették a világtalanokat, hanem koldultak a megélhetésük érdekében.

Hűséges társ a társadalmi kirekesztettség mellett

A koldulásra nem csupán azért volt szükség, mert a középkorban az emberek jelentős százaléka anyagi problémákkal küzdött. Hanem azért is mert a vakok a társadalom kirekesztettjei voltak. Ennek az egyik oka az volt, hogy a vakság elsődleges előidézője a lepra volt, mely érintés módján terjedt. Ezért nyilvánvalóan külön kelett a leprásokat szeparálni az egészségesektől. Ennek a kirekesztésnek egyébként vallási vetülete is volt. Ugyanis a korabeli kereszténység a bűnhöz kapcsolta az ilyen jellegű betegségeket. Ennek köszönhetően a leprások jelentős százaléka koldulásból élt, elszigetelve a néptől. Azonban még az ekkora kirekesztés ellenére is hű társra leltek a kutyáik személyében.

Milyenek voltak a középkori vakvezető kutyák?

Érdekes módon viszonylag sok forrás azon a nézőponton van, hogy a középkori vakvezető kutyák megbízhatatlanok voltak, és nem voltak kellően kiképezve a feladat elvégzésre. Erre utal Bartholomaeus Anglicus az 1200-as évek elején keletkezett, De proprietatibus rerum című művében. Véleménye szerint a vakvezető kutyáknak nagyon könnyű elterelni a figyelmét, gyakran nem helyezik első helyre a gazdájuk érdekeit. Azonban ezzel szemben Nikephoros Basilakes, 12. századi bizánci krónikás úgy véli, hogy a kutyák megbízhatóbb vakvezetők, mint az emberek.