Kizsákmányolt kutyák: Márton Attila különvélemény

Az állatok jogai, azok megítélése és biztosítása az elmúlt évtizedekben nagyon sokat fejlődött. Van még mit tenni, de tény, hogy radikális változás ment végbe. Előfordul viszont, hogy felbukkannak olyan, emberi léptékkel kialakított nézetek, amelyekre nyugodtan mondhatjuk: sikerült átesni a ló túlsó oldalára.

A világ változik és mindig is változni fognak a benne élők, az elfogadott normák, annak látásmódja, hogyan kell egy állattal bánni. Ehhez viszont elengedhetetlen a természet, az állatvilág és a fajok ismerete. Tekintve, hogy az állatok szeretése és védelme divattá vált, nem egyszer előfordul, hogy olyan elképzelések ütik fel a fejüket, amelyeknél szinte egyértelmű: az új elgondolást megfogalmazók nem igazán vannak képben azzal, amiről véleményt nyilvánítanak.

Mit teszel a kutyáddal?!

Volt ismerősöm, aki mentett, nagytestű keverék kutyájával elkezdett kutyaiskolába járni, ahol egyértelművé vált, hogy az őrző-védő jelleg igencsak jelen van. A kutya imádott csibészelni. Az illető pedig több fronton is megkapta, hogyan lehet ennyire felelőtlen, hogy agresszióra neveli a kutyáját? Teljesen elvadítja!

Aztán itt volt a minap valaki véleménye, aki közölte, hogy ő nagyon sajnálja a vakvezető kutyákat, mert hogy milyen életük van már szerencsétleneknek? Folyamatosan ki kell szolgálniuk az embert! És ha ő valaha is megvakulna, soha az életben nem akarna vakvezető kutyát maga mellé.

Nagyon sokszor felröppennek viták az ilyen-olyan sportokkal és feladatokkal kapcsolatban, ahol kutyákat használunk. Most a nem kiképzési módszerekről beszélek, mert az egy külön témakör. Hanem arról, hogy mennyire helyénvaló ilyen módon „kizsákmányolni” a kutyákat. Ez bennem felveti a kérdést: mennyire vagyunk képben egyáltalán a kutyákkal?

A kutyák öröksége

A domesztikáció mozgatórugója évezredekkel ezelőtt az volt, hogy az ember az állatvilágból (és a növények közül is) maga mellé tudta venni azokat, amelyeknél ez lehetséges volt és ebből haszna származott. Ha nem megy végbe a háziasítás, lehet, hogy még mindig vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnánk.

A kutya azért tudott ekkora karriert befutni az emberi közegben, mert rendkívül sok feladatra használható. Ezek elvégzése számára játék, örömet okoz. Amikor egy kutyát funkcióban látunk, ne saját magunk lelki állapotára gondoljunk, ahogy egy szürke hétfő reggelen éppen munkába igyekszünk.

Az őrző-védő kutya akkor érzi magát teljesnek, ha pásztázhatja a területét, jelez, ha valami nem odavaló történés megy végbe és adott esetben a betolakodóval végezhet is.

Ez a viselkedés benne van. A hozzá tartozó, alapesetben elengedhetetlen agresszióval is. Hiszen egy betévedő ragadozót el kell kergetni, vagy ha úgy adódik, meg kell védeni magát vele szemben. Nem megbeszélni fogják a dolgokat, hanem a fizikai erő és az állóképesség lesz a döntő. Amikor egy ilyen kutyát ilyen feladatokra fogunk, nem elvadítjuk és nem kizsákmányoljuk. Hanem megteremtjük számára a lehetőséget, hogy kiélje azt a viselkedést, ami benne rejlik.

Minden egyes fajta vagy fajtacsoport esetében felvázolhatók azok a funkciók, készségek, viselkedéskészletek, amelyeket az ebek évezredek óta hordoznak magukban. Ezzel szemben a mai modern felfogás, miszerint a kutya családtag, majdhogynem ágyban a helye és nem különféle feladatok ellátásával kell kizsigerelni, teljesen új keletű, talán egy-két évtizedre vezethető vissza. És nem is biztos, hogy a kutyák ennek minden esetben örülnek.

Anyuci icipici nyuszikája

Egyre többen hangoztatjuk, hogy számos probléma okozója lehet az, hogy a kutyákra – figyelmen kívül hagyva azok biológiai jellemzőit, szokásait, kognitív felépítését és még megannyi mindent – rákényszerítjük az emberi léptékkel élt életet, amiben a kutya „csak” társállat.

Amikor feladatot végez, vannak, akik ezt kizsákmányolásnak tartják és felháborodnak. Hiszen hogyan történhet az meg, hogy az ember legjobb barátját olyan munkákra fogjuk be, mint például a patkányvadászat?

Viszont mi van, ha a kutya nem végezheti el ezeket, nem élheti meg azokat a dolgokat, amelyeket magában hordoz, hiszen már csak egy dolgot kell tennie: legyen otthon nagyon cuki. Ilyenkor az esetek nagy részében jönnek a viselkedésproblémák. Amikor arról beszélünk, hogy a kutyának nem a lábát kell elsősorban lefárasztani, hanem az idegrendszerét, akkor pont erről van szó: olyan feladatokat adni neki, amitől úgy érzi, hogy a genetikailag hordozott viselkedését meg tudja élni.

Külön fejtegetést érdemelne, hogy a „kutya mint családtag” valójában egy külön, új keletű funkció. Speciális feladatokkal, elvárásokkal, ami sok esetben, sok fajtánál az ebnek abszolút nem is megfelelő. Adott esetben nyugodtan tekinthetjük ezt is kizsákmányolásnak. Csak ugye ez most divat, teljesen elfogadott módja a kutyatartásnak.
De erről majd egy másik alkalommal.