Ekkora legenda volt Kittenberger magyar vizslája, Szikra

Kittenberger Kálmán (1881-1958) nevét mindenki ismerni hazánkban, sőt, külföldön sem cseng ismeretlenül. A világszinten elismert Afrika-kutató, zoológus, tanár, vadász, természettudományos író és a Nimród vadászújság főszerkesztője az egyik hazai kutyafajtához is szorosan kötődik.

A következő sorokban Kittenberger Kálmán imádott, Szikra névre hallgató magyar vizsla társa lesz a téma, és arra is kitérünk, hogy milyen módon játszott közre a drótos vizsla kifejlesztésében ez a kivételes vadászkutya.

Kittenberger Kálmán büszkén állta az élet viszontagságait

Gimnazista korában leginkább anyagi okok miatt át kellett iratkoznia a gimnáziumból a lévai tanárképzőbe; itt ismerkedett meg tanára, Kriek Jenő révén az állatok preparálásnak tudományával, és az ő ajánlására kapott később állást a Természetrajzi Múzeumban is. A családjának nem volt pénze a taníttatására, ráadásul az anyagi helyzete révén olyan nyomorúságos körülmények között volt kénytelen tengődni, hogy az öngyilkosság is többször felmerült benne lehetőségként. Autodidakta módon fejlesztette tudását a trópusok élővilágával kapcsolatban, hogy kitörjön. A segédpreparátori fizetése azonban továbbra is olyan alacsony maradt, hogy kénytelen volt tanári állást vállalni. 1902 őszén Tatragon, a hétfalusi csángók között kezdte meg tanári munkáját. Azért esett a választása erre a vidékre, mert itt legalább hódolhatott vadászszenvedélyének.

Kittenberger Kálmánnak bőven kijutott a szenvedésből és kudarcokból a Földön leélt 76 éve során. Az előbb leírt sorok mindössze egy rövidke betekintést engednek fiatalkorába. Bár mondhatnánk, hogy ezt követően minden sokkal jobban alakult, de sajnos nem így van. Már csak ezért is nagyon fontos, hogy emlékezzünk a nevére és munkásságára, hiszen olyan körülmények között alkotott maradandót szakterületein, és maradt melegszívű ember, amely másokat talán a feladásra kényszerített volna.

Kittenberger Kálmán – akit barátai csak Kittynek szólítottak – 28 éven át, 1948-ig szerkesztett a Nimród című folyóiratot. Közben publikált a marosvásárhelyi Vadász Újságban is egészen addig, míg a politikai hatalom félre nem állította. Mindenét elvették, még vadászfegyverét is elkobozták. 1956 után rehabilitálták, de a fő hivatásához, a Nimród szerkesztéséhez már nem tért vissza. Miután ’48-ban szó szerint mindenétől megfosztották, elhunyt vadásztársa, Kovács Ödön családja adott neki szállást Nagymaroson. Később elvette Ödön húgát, Líviát, és le is telepedett. Az itt épült nyaralójának, a Sylvia Laknak a háta mögött, a hegyoldalban van eltemetve imádott Kutyája, Szikra, a magyar vizsla. Bár a Sylvia Lak ma már lakóház, Szikra sírján a felirat még ma is olvasható.

A vizsla legenda volt a maga korában

Fekete István A Kilimandzsárótól Nagymarosig – Tükördarabkák Kittenberger Kálmán életéből című művében így emlékezik meg az Afrika-kutatóról:

Az állatokkal egyébként is csodálatosan tudott bánni, és meleg kék szemei – amelyek alkalomadtán dermesztően hidegen tudtak szikrázni – szinte megbűvölték a négylábú barátait is.

Kutyái szinte emberi értelemmel engedelmeskedtek, messze túl a kutyaképességek határán. Szikra, a legkedvesebb vizslája hajnalban lekísérte a nagymarosi állomásra, és a délutáni vonatnál pontosan ott várta. Szikra nem csak vadászott, de alkalomadtán gombázott is, sőt postás is volt. Szikra hozta a gombáskosarat, ha megtelt, hazavitte, és loholt vissza az üres kosárral. De a postát is ő látta el. Nyakában kis erszény lógott, és ha kellett valami, ebbe tettük a levelet az erdőn, a lakástól néha 8-10 kilométer távolságban.

– Posta! Vidd!

És Szikra – ez a legkiválóbb magyar vizsla – rohant, vitte a levelet, és hozta a választ embernél pontosabban és autógyorsasággal.

Ilyenkor Kálmán megsimogatta négylábú barátja fejét:

– Kutya…, kutya, te Szikra kutya… – beszélt hozzá, és Szikra üvöltött a boldogságtól.

Szikra aztán megbetegedett, és nem lehetett rajta segíteni. Hűséges kutyaszemei lezárultak, és a gazdája úgy gyászolta, mint a legjobb barátját. Nagy kertjében a domboldalon, nagy kockakő alatt alszik Szikra, és a kövön bemohásodott már a felírás: „Leghűségesebb barátom, Szikra.”

Szikra kutya legenda volt a maga korában, elvesztését gazdája borzasztóan megszenvedte. Külön fejezetet is szentelt neki a Kilimandzsárótól-Nagymarosig című művében, ennek ellenére azonban szinte sosem beszélt róla. Barátai óvakodtak attól, hogy szóba hozzák a vizslát, Kittenberger szemében ugyanis olyan mély szomorúság tükröződött az említésére, hogy biztosak voltak benne, évtizedekkel később sem tudta túltenni magát az elvesztésén.

Szikra öröksége

Bár a magyar vizsla története egészen a honfoglalásig visszavezethető, a drótszőrű változat tenyésztése csak az 1930-as években kezdődött el. Hivatalosan 1966-ban fogadta el az FCI. A cél az volt az esetében, hogy megtartsák a rövidszőrű vizsla remek tulajdonságait úgy, hogy megalkotnak egy olyan kutyát, ami lényegesen jobban tűri a hideget. A fajta megszületését sokan ellenezték, mondván, hogy kizárólag a rövidszőrűre kellene koncentrálni.

A munkát Vasas József hejőcsabai tenyésztő, a Csabai kennel tulajdonosa kezdte el, majd bekapcsolódott hozzá Gresznárik László, a de Selle kennel tulajdonosa is. Neki volt már tapasztalata drótszőrű német vizslák tenyésztésében, aki a kívánt szőrtípust ezeknél a kutyáknál is a rövidszőrű német vizslák bevonásával érte el. Meg is kezdődött a fedeztetés egy gyönyörű drótszőrű német vizslával, Astor von Pottatallal, és két remek szukával, Zsuzsival, Szikra egyik leánygyermekével és Csibivel. A kezdeti nehézségek ellenére, de a tenyészcél megtartásával 1944-re már 60 drótszőrű magyar vizslát jegyeztek itthon. Így talán apró túlzással élve mégis kijelentjük, hogy Szikra az ősapja minden ma élő drótos vizslának!