Egy igazi, „tökös” legény – kinek való a tacskó?

Évszázadokon át vadászkutya volt, napjainkra világszerte az egyik legnépszerűbb társasági kutyává vált, még a nagyvárosokban is. Miért alakult ez így, és mi jellemző a tacskókra? Kinek való ez a fajta?

Vértes Lucával, az Idesüss kennel tulajdonosával beszélgettünk a fajtáról és arról, kinek való a tacskó.

Habár a tacskó valójában egy vadászkutya, nagyon sokan kedvelik és tartják őket, még városokban is. Honnan származnak a tacskók, és milyen típusaik léteznek?

V. L.: A tacskó fajta őseinek kialakulása nagyjából a középkorra tehető, Németországban jöttek létre, amiben a mostani kutatások szerint francia vadászkutyák is jelentős szerepet játszottak. Mostani tudásunk szerint elsőként a rövid szőrű változat jelent meg, majd a szálkás szőrű, valószínűleg terrierek vérvonalakba keverésével. Ennek az volt az oka, hogy a szőrzet ellenállóbbá tegye ezeket a kutyákat a vadászatok során a bozótok és a vadállatok támadásával szemben is. A hosszú szőrű változatot spánielek és szetterek keverésével alakíthatták ki, náluk jellemzően a szimat az, ami kiemelkedő. Napjainkban őket szinte már egyáltalán nem használják vadászmunkára.

Egyébként a tacskóknak 9 fajtaváltozata létezik, ami 3 szőr- és három méretváltozatot jelent. A már említett szőrváltozatok a rövid, a szálkás és a hosszú szőrű. A méretváltozatok pedig a sztenderd méretű, akik a legnagyobbak, a törpe és a nyulász, azaz kaninchen méretű. A törpe és a kaninchen méretűek elsősorban üregi nyúl vadászatára használatosak, a sztenderd méretet a rókák és borzok mellett akár vaddisznóra is használják. Jellemzően a munkájuk a sebzett vad utánkeresése, kotorékmunka, amikor a föld alatti üregekből dúvadakat kell kiugrasztaniuk. Az általános vélekedéssel szemben egy jó ösztönű tacskó nem kerül közelharcba, hanem hanggal kiűzik őket a búvóhelyükről.

Ha a tacskó elsősorban vadászkutya, mi az oka annak, hogy ilyen népszerűvé vált társasági kutyaként, még nagyvárosokban is?

V. L.: Ennek elsősorban az az oka, hogy a természetükből fakadóan rendkívül univerzálisak. A tacskó nagyon jó társaság a gazdának és a családoknak is, mert rettentően aktív, nagyon figyelmes és igencsak tanulékony. Egy tacskótulajdonosnak természetesen soha nem szabad megfeledkeznie arról, hogy eredendően vadászkutyák, igen magas szintű zsákmányossággal. Erre jó példa egy, az én tenyészetemből származó 4 éves kutya esete, aki a gazdájával sétált a erdőben, majd talált egy lyukat, amibe bement, és 25 percig nem jött elő, addig ugatott a föld alatt. Ez a kutya egyébként soha nem látott semmilyen vadállatot korábban, nemhogy rókát, de hát az ősi vér „előjött”.

Tapasztalatai szerint ki az ideális tacskógazda, milyen típusú ember válassza társnak ezt a fajtát?

V. L.: A tacskó nagyon sokféle embernek alkalmas fajta. Vannak közöttük kifejezettem karakán, „ki, ha én nem” típusú kutyák, és azt tapasztalom, hogy a tacskógazdák közül nagyon sokan vágynak ilyen típusú kutyára, ezeket keresik. Kifejezetten azt szeretnék, ha lenne mellettük egy olyan eb, aki „tökös legény”. Aki tudja, hogy ő kicsoda, és nem szeretnének egy „papucsot”, egy ilyen kis teszetosza lényt maguk mellett. Na, hát tacskóból akad ilyen bőven. Ennek ellenére létezik nagyon sok olyan tacskóegyed, akik kifejezetten simulékonyak és lágy természetűek, nem elsősorban dominánsak. Ők a legkiválóbbak gyerekek mellé, vagy családokba, ahol kifejezetten szerencsés, ha nem kell szinte naponta megküzdeni egy kutya tiszteletéért. Azt lehet mondani tehát, hogy széles rétegek számára alkalmas fajtáról van szó, és a tenyésztőknek nagyon oda kell figyelnie, hogy csak jó idegrendszerű kutyákat tenyésszenek, akik kellemes társai az embereknek.

Ami a tacskó esetében különösen fontos, hogy a kölyköket már az életük első 8 hetében jól kell szocializálni. Ez szintén tenyésztői feladat. Mivel a tacskó egy önálló vadászatra kitenyésztett fajta, egyáltalán nem idegen tőle, hogy a saját szakállára csináljon bármit. Az a kiskutya, aki nem egy ólban vagy másoktól elzárt helyen nő fel, gyakorlatilag emberi kapcsolat nélkül, és már az élete első heteiben megtapasztalja azt, hogy az ember jó, az ember követendő és szeretendő, nos, az a kiskutya sokkal könnyebben alkalmazkodik ahhoz a helyzethez, hogy őt az emberek irányítják, és nem kezd el jönni-menni intézkedni kontrollálatlanul. Kiemelten fontos, hogy aki tacskót választ magának társul, az alaposan nézze meg, hogy honnan szerzi be azt a kiskutyát, és lehetőség szerint olyan helyet válasszon, ahol a kölyök ember és esetleg más társaságban töltötte élete első heteit.

Van-e esetleg olyan életformájú vagy karakterű ember, akit mindenképpen lebeszélne a tacskótartásáról?

V. L.: Akinek nem javaslom a tacskó tartását, azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy a tacskónak nem kell feltétlenül a közelükben élnie. Tehát azt gondolják, hogy a kertben egyedül majd jól ellesz az a kutya, vagy kennelben szeretnék tartani elzárva. Erre a tacskó egész egyszerűen nem alkalmas. Nagyon embercentrikus kutyafajta, igazából akkor érzi jól magát, ha a gazdája közelében lehet. E mellett a durva bánásmód sem való nekik, hiszen egy nagyon érzékeny fajtáról van szó, aki olyan nagyjából, mint egy gyerek. Meg kell vele találni a hangot, és elég kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy az esetleges csínytevéseit úgy kezeljük, hogy megértse, mit szabad és mit nem, de ne legyünk túlságosan durvák vele. Hogyha ez sikerült, a „végeredmény” egy egész kezes, alkalmazkodó kutya lesz.