Kínában tényleg kutyahúst esznek, vagy csak a turistáknak szóló műsort láthatunk?

A világon még ma is masszívan él az a hit, hogy a kínaiak kutyahúst esznek. Ennek az egyik fő oka a Yulinban megrendezett kutyahús fesztivál, a másik pedig az egyes történelmi adatok kontextusból kiragadása. Ám ha vesszük a fáradságot és a bátorságot ahhoz, hogy megkapargassuk a felszínt, sok olyan információra bukkanhatunk, ami kibillent minket a kényelmes kis hiedelmeink bűvköréből.

Ha valóban tudni szeretnéd mik a mozgatórugói a kutyahús fesztiválnak és hogyan gondolkodik a modern Kína az ebek húsáról, olvass tovább! Feltéve, ha készen állsz arra, hogy az egész témára másképp tekints.

A kínai kutyaevés története

A kutyák már legalább 7000 éve részt vesznek a kínaiak mindennapjaiban. A legenda szerint Fu Xi mitológiai uralkodó állítólag hat vadon élő állatot háziasított: a disznót, az ökröt, a kecskét, a lovat, a szárnyasokat és a kutyát. Már csupán ez a kedves kis történet is arra utal, hogy a kutya érték volt. A feljegyzések szerint akkoriban a kutyákat elsősorban a vadászatok segítésére tartották. Ám ahogy a kínaiak egyre mélyebben ismerkedtek meg a mezőgazdasággal, a kutya szerepe, mint vadász háttérbe szorult. Tulajdonosa iránti hűsége miatt azonban őrző-védő szerepe miatt továbbra is jelen volt az emberek életében.

Azok az emberek, akik a kutyaevést szorgalmazzák Kínában, azt állítják, hogy ez egy ősi hagyomány. A történelmi dokumentumok beszámolnak a hús elkészítésére szakosodott, úgynevezett „kutyamészárosokról” is. Mások a Han-dinasztia alapítójának, Liu Bangnak és a Csing-dinasztia festőjének, Zheng Banqiao-nak a munkáit idézik annak bizonyítékaként, hogy a kínaiak mindig is élvezték a kutyahúst. Ezek a kiragadott információk azonban nem elégséges bizonyítékok arra, hogy valaha az egész országban hagyomány volt a négylábú barátok elfogyasztása.

A San Zi Jing szöveg, amelyet a 13. század óta használnak a gyerekek tanítására, a kutyát az emberek által felnevelt hat állat egyikeként írja le. Ezt általában úgy értelmezik, hogy ezek az állatok húsforrásként szolgáltak. De ahogy a mezőgazdaság fejlődött és az étkezési szokások megváltoztak, a tehenek, birkák, csirkék és sertések váltak a kínaiak fő húsforrásává váltak. A kutyák fokozatosan átvették a jelenleg is ismert szerepüket. Az, hogy ez így alakult, egy összetett folyamat következménye.

Az éhezés új megvilágításba helyezi a dolgokat

A Qin és Han dinasztia előtt a primitív mezőgazdasági technikák és az állandó háborús káosz kombinációja alacsony életszínvonalat eredményezett. A hús pedig ritka luxus volt, amelyet elsősorban az időseknek kínáltak a tisztelet jeleként. A betegségben vagy öregségben elhullott teherhordó állatokat és az őrkutyákat nem lehetett elpazarolni, így a takarékos ősök megfőzték a húst és jóllaktak.

A kutyahús nem volt előnyben részesített táplálék, amit az áldozati felajánlások tanulmányozásából is jól láthatunk. Ezek az ősöknek és az isteneknek szánt felajánlások fontosak voltak, nagy figyelmet fordítottak a felajánlandó javakra. A legjelentősebb szertartások alkalmával tehenet vagy lovat áldoztak fel, kevésbé fontos alkalmakra disznót vagy juhot, a hétköznapi emberek pedig sertéshúst, csirkét vagy halat kínáltak. De a kutyát szinte soha nem használták. Tiszteletlenségnek tartották a szellemekkel szemben. Ez a tabu ma is ugyanúgy él.

A vallás sem támogatja

A kutya a Han-dinasztia után egyre inkább kiesett a kegyből. A taoizmus, amely a késő Han-korban alakult ki, a kutyákat tisztátalannak tekintette, és úgy hirdette, hogy a kutyák fogyasztása árt az egyszerű életre irányuló törekvéseknek. A Tang- és Song-dinasztiák alatt a kutyafogyasztás tovább csökkent, ugyanis a rendelkezésre álló húsok kínálata bővült. A hűséges kutyák története és a reinkarnáció buddhista elképzelései kezdték átvenni az irányítást.

Kínában számos etnikai kisebbség él, mindegyiknek megvannak a maga hagyományai és kulináris szokásai. De egyikük sem nevezhető kutyaevőnek. Az iszlámban a kutyákat tisztátalannak tekintik, ezért vallási tilalom van a kutyahús fogyasztására. A mongolok hagyományosan nomádok, és a kutyákat őrzőnek, hűséges és megbízható társnak tekintik. A mandzsuk számára a kutyaevés tabu egy legenda miatt, miszerint egy kutya mentette meg Nurhaci ősapjuk életét. A tibetiek buddhisták, és nem ölnek állatokat szükségtelenül, a kutyákat pedig hűséges társnak tekintik. A történelmi dokumentumok még a csuangákat (Kuanghszi Csuanga Autonóm Tartományban élnek, itt van Yulin is, ahol a kutyahús fesztivált tartják) sem tartják nyilván lelkes kutyaevőként.

Ez is csak a pénzről szól

Kínában az önkormányzati tisztviselőket feletteseik a GDP növekedése alapján értékelik. A távoli és szegény régiók nehezen teljesítik ezeket a növekedési célokat, és a felelős tisztviselőkre jelentős nyomás nehezedik. Ez különféle furcsa pénzkereseti sémákat eredményez. Népszerű választás a helyi gazdaság fellendülést célzó kulturális esemény.

A Kína délnyugati határánál fekvő Kuanghszi Csuanga Tartományban található Yulin soha nem volt része a mainstream kínai kultúrának, és nincsenek híres történelmi alakjai vagy eseményei, amelyeket felhasználhatna erre a célra. Ezért az emberek addig vakargatták a fülük tövét, míg előálltak a kutyahús fesztivállal, ami rengeteg turistát és befektetőt vonz. Helyesen tartja a mondás, hogy nincs rossz reklám, csak reklám van.

A kutyaevőknek természetesen elég sok okuk van arra, hogy megmagyarázzák a gyakorlat legitimitását. Védik a jogszerűségét a dolognak azzal, hogy amit nem tilt a törvény, az megengedett. A kérdés csak az, hogy az erkölcsi normák vajon hol helyezkednek el a jogokhoz képest.