A KGB kedvence: a kelet-európai juhászkutya

Hasonlít a németjuhászra, de nagyobb annál. Kicsit olyan, mint a lajka, de nem vadásznak vele. Tud kemény is lenni, mint a kaukázusi juhászok, de gazdacentrikusabb náluk, és mindez egy fajtában egyesül. Ismerd meg a kelet-európai, vagy más néven belorussziai juhászkutyát, akik egykoron a KGB kedvencei is voltak.

A megirigyelt német juhászkutya

Nem sokkal az egykori Szovjetunió megalakulását követően, az 1920-as évek közepén alakult meg a Vörös Csillag állami tenyészet, amely hosszas kísérletezést és szelekciót követően számos új szolgálati fajtát teremtett meg. A mára már széles körben elterjedt kaukázusi juhász, a fekete terrier és a moszkvai őrkutya mellett, igen kevesen ismerik az egykori orosz kinológiai kísérletek egyik legjobban sikerült „eredményét”, a kelet-európai juhászkutyát.

A 20. század elején az európai szolgálati fajták tenyésztése kimagasló képességű kutyákat eredményezett. Közülük akkoriban még kiemelkedett a régi típusú németjuhász, amelynek képességeire minden nagy hadsereggel rendelkező hatalom felfigyelt az első világháborúban. Így voltak ezzel a szovjetek is, akik a nagy háború után német juhászkutyák százait vásárolták fel Németországban, és komoly katonai célú kísérleteket folytattak velük a kontinensnyi országban. A németjuhászok szinte minden tekintetben beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, kivéve két területet, amelyek döntős fontosságúnak bizonyultak a jövő szempontjából.

Az akkori szovjet birodalom területén igen változó és szélsőséges időjárási viszonyok uralkodtak, amelyek közül főként a csontrepesztő hidegek elviselése szinte lehetetlen volt az importált kutyák számára. Habár a németjuhászok ősei Bajorországban terelték és őriztek juhokat, ahol a telek szintén hidegek, de meg sem közelítik az orosz tél keménységét.

Az akkori leírások szerint, a bevetett németjuhászok egy része megfagyott, más részük pedig teljesen inaktívvá vált a rettenetes hidegben.

Másrészt, az akkori szovjet döntéshozók túl „kicsinek” ítélték meg a behozott és tesztelt példányok termetét és méreteit. (Amit figyelembe véve a ma kutyás embere hajlamos eltűnődni azon, hogy vajon minek ítélték volna napjaink könnyebb csontú, pontyhátú németjuhász egyedeit?) Ezért a Vörös Csillag tenyészetbe megérkező parancs egy olyan kutyatípus kialakításáról szólt, amelyik rendelkezik a német juhászkutyák értelmével, de magasabb ingerküszöbű, és kevésbé „beszédes”, azaz ugatós kedvű. Emellett jól bírja akár a legnagyobb hidegeket is, és nagyobb termetű, mint a német juhászkutyák. A leendő fajta kialakítása a 20-as évek második felében indult, véglegesítése pedig egészen az 1950-es évek közepéig tartott.

Ki fia borja?

A kelet-európai juhászkutyákkal kapcsolatban az egyik leggyakrabban feltett kérdés az, hogy milyen kutyafajtákból alakították ki őket. Mint oly sok más fajta esetében (lásd például a dobermannt, a rottweilert, a cane corsót stb.), az őszinte válasz erre a kérdésre az, hogy nem tudjuk, és valószínűleg soha nem is fogjuk tudni. Ami a mostani ismereteinkben biztos pontnak tűnik, az az, hogy a Németországból importált, régi típusú német juhászkutyák és az akkoriban Szibériában még vadászatra használt lajka típusú kutyák keresztezéséből született egyedek adhatták az alapot.

A német juhászkutya felhasználását természetesen a fajta kiemelkedő intellektusa és szolgálati jellegű mentalitása, míg a lajkáét az indokolta, hogy ezek a kutyák a világ leghidegtűrőbb ebei közé tartoztak. Ráadásul specialitásuk és jellemzőjük volt a hang nélküli vadászat. A szívósság fokozása és a méret növelése érdekében a szovjet kinológusok a leírások szerint „ovcsarka típusú” kutyákat használtak fel.

Az ovcsarka gyűjtőnév akkoriban a volt szovjet területeken fellelhető nagy méretű pásztorkutyákat jelölte, akik akkoriban fajtásítatlan munkakutyatípusként léteztek és dolgoztak a hatalmas közép-ázsiai térségekben.

Hogy ezek a pásztorkutyák honnan kerültek az állami tenyészetbe, és pontosan melyik régi pásztorkutyatípust (például nagazi, alabai stb.) képviselték, arról nem maradtak feljegyzések. Teljesen abszurd módon a második világháborút követően a tenyésztésnek újabb lökést adott a szovjet bekerítések során a Vörös Hadsereg által a németektől zsákmányolt több ezer (!) németjuhász kutya.

A KGB jegyesei

Az 1940-es évek vége felé egyre inkább véglegesedő állomány letagadhatatlanul németjuhász-származék volt. Annál azonban jelentősen nagyobb termetű és egyenes hátú, hiszen a szovjet doktrína szerint a szolgálati kutyáknak nagyobb termetűnek kell lenniük. Ezek a kutyák rendkívüli hidegtűrő képességekkel rendelkeztek, szőrszínükben pedig inkább a sötét színek voltak jellemzőek. Kiváló képességeik miatt gyorsan népszerűvé váltak a szovjet fegyveres erők szinte minden alakulatánál.

A fekete példányok pedig különösen a KGB keretein belül váltak elterjedtté, hiszen a sötétbe történő beolvadás képessége külön támogatta a »diverzánsok« elleni operációt.

A KGB soraiban más színű egyedeket nem is vettek át szolgálati munkára. Az ott született ordas színű egyedeket is átadták más szolgálatok részére.

Az így kialakuló kutyatípust eleinte azért nevezték belorusz juhászkutyának (belorussziai ovcsarka), hogy még a nevéből is eltűnjön a Szovjetuniót megtámadó németek neve. Ezt az nevet idővel egyre inkább a kelet-európai juhászkutya (vosztocsno evropejszkaja ovcsarka; VEO) váltotta fel, ami napjainkban a leggyakoribb elnevezés.