A kangalok titkos amerikai projektje: a nagy nehézségek árán exportált kutyák kiették a vagyonából a kormányt

A kangalok az 1950-es években érkeztek Amerikába, a munkakutya-rajongók által. Legalábbis ezt tudja a legtöbb ember. Azt azonban kevesen tudják, hogy két török ​​juhászkutyát – akiket kangalnak, anatóliai juhászkutyáknak gondoltak – Washingtonba küldtek az 1930-as évek végén, hogy részt vegyenek egy szigorúan titkos kormányzati programban. A kitűzött cél: megtalálni a világ legkiválóbb pásztorkutyáját.

A történet Henry A. Wallace mezőgazdasági miniszterrel (és jövőbeli alelnökkel) kezdődik. A titkár egy iowai farmcsalád sarja volt, és a „tudományos mezőgazdaság” híve volt. Mielőtt Washingtonba érkezett, hogy Franklin D. Roosevelt New Deal kabinetjében szolgáljon, Wallace úttörő volt a hibridkukorica és a nagyüzemi csirketenyésztés fejlesztésében. „Ha volt tojásod ma reggel, jó eséllyel egy Wallace-csirkétől származnak” – írták egy 2013-as New Yorker-cikkben.

A Juhászkutya Projekt

Wallace érdeklődése a genetika iránt túlmutatott a kukoricán és a csirkéken. Odaadó kutyabarátként nagyon érdekelte, hogyan öröklődött a kutyák intelligenciája a tenyésztés során nemzedékeken keresztül. A Földművelésügyi Osztály vezetőjeként egyedülálló helyzetben volt a kérdés tanulmányozására. Ez azonban még mindig a Nagy Depresszió korszakának Amerikája volt, és tudta, hogy a Kongresszus visszatartja az előirányzatokat egy olyan tanulmányra, amely nem ígért nemzetgazdasági hasznot. De ha valahogyan össze tudná kapcsolni a tiszta kutatást a gyakorlati alkalmazással, akkor a finanszírozás biztosított lenne. Így született meg a szövetségi Sheep Dog Project.

A vizsgálatot a marylandi Beltsville-i Kutatóállomáson végezték, ahol pulikat, border collie-kat és más pásztorkutyákat gyűjtöttek össze tanulmányozás céljából. A feladat az volt, hogy meghatározzák, melyik fajta a legjobb pásztorkutya. Wallace úgy gondolta, ennek nagy hasznát venné az amerikai gyapjúipar. A második világháború előtti időkben a tömegesen előállított mesterséges szövetek ismeretlenek voltak. Így hát Wallace zöld utat kapott.

Vacsora a Fehér Házban

A projekt formálódási napjaiban Wallace részt vett a Fehér Házban egy vacsorán, és ott találta magát a török ​​nagykövet mellett. Említette a Sheep Dog Projectet és a tökéletes juhászkutya fajta keresését. A beszélgetés valahogy így zajlott:

Nagykövet: „De ez már eldőlt. A legjobb juhászkutya a mi török ​​juhászkutyánk.”

Wallace: „Nem ismerek török ​​fajtát.”

Nagykövet: „Talán azért, mert olyan értékesnek tartjuk őket, hogy nem exportáljuk őket Törökországból. A nemzetközi tudomány érdekében azonban talán el tudom intézni, hogy egy kant és egy szukát szerezzenek a projektjéhez.”

Wallace nem is sejtette, hogy a nagykövet szándékai komolyak.

„Nem engedhetjük meg magunknak, hogy feldühítsük a törököket!”

Míg Wallace távol volt, a külügyminisztérium egy üzenetet kapott arról, hogy két török ​​juhászkutyát helyeztek el egy Amerikába tartó albán hajó fedélzetén. Úgy tűnik, a nagykövet nemcsak emlékezett Wallace-nak tett ígéretére, hanem előre is helyezte bokros teendőinek listáján.

Sok fáradság után a hatalmas kutyák Isztambulból New Yorkba érkeztek, és Beltsville-be szállították őket. Ott kiderült, hogy a szuka vemhes. Valamint az is, hogy egy ritka és életveszélyes élősködő is vele utazott.

A Sheep Dog Project igazgatójának, Dr. Mortonnak az volt a prioritása, hogy kiirtsa a parazitát, különben kockáztatja a jó nemzetközi kapcsolatokat. „A törökök nem fognak örülni, ha el kell pusztítanunk az egyik kutyájukat” – mondta aggódva egy fiatal kutatókönyvtárosnak, aki segített azonosítani az Amerikában korábban ismeretlen férget. „Mivel Európában újra fellángol a háború, mindenki tudja, hogy bele kell fognunk, és szükségünk lesz minden barátra, akit szerte a világon találunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy feldühítsük a törököket.” Wallace-t táviratban tájékoztatták, Morton és a könyvtáros pedig sok feszült pillanatot átélt, mire a szuka végre meggyógyult.

A 12 óriásbébi

További szorongás kísérte a szülést. A kangal végül 12 egészséges kölyökkutyát hozott a világra. Valójában az „egészséges” enyhe kifejezés. A kölykök gyorsan nőttek, és nemsokára az 1 hónapos kölykök nagyobbak voltak, mint a titkos létesítményben elhelyezett többi fajtához tartozó felnőttek. Hamar túl nagyok lettek a kenneleikhez, és tágasabb karámokat kellett csirkehálóval rögtönözni számukra.

Ami még rosszabb, mind a 14 török ​​behemótnak hatalmas étvágya volt. Ekkor már Amerika háborúban állt, és az élelmiszer-adagolás fontos kérdéssé vált. Még Wallace miniszter befolyása sem tudott elegendő élelmet biztosítani kedvenc projektjének folytatásához. A kutatást abba kellett hagyni, a kennelt pedig felszámolni. A Beltswayt katonai K-9-es létesítménnyé alakították át. Azt remélték, hogy a világháború forgatagában a török ​​kormány nem veszi észre, hogy nemzeti kincseiket az Egyesült Államok csak úgy elárverezi.

Aukciót tartottak, hogy a kutyákat a lehető legdiszkrétebben értékesítsék a környékbeli juhászoknak. A pulik és a border collie-k gyorsan elkeltek, de a hatalmas, egzotikus és örökké éhes törököket elkerülték a potenciális vásárlók. Mivel mind az élelem, mind az idő elfogyott, a török ​​juhászkutyák sorsa lógott a levegőben.

Az utolsó pillanatban egy Virgin-szigetekről származó férfi megvásárolta az összes török ​​kutyát, berakta őket egy nagy piros teherautóba, és elhajtott. Senki sem tudta, miért volt szüksége 14 hatalmas kutyára. Dr. Morton és munkatársai annyira megkönnyebbültek, hogy megszabadultak az óriások táplálásától, hogy nem vették a fáradságot, hogy megkérdezzék…

Évtizedeken át nem beszéltek róla

Erről a történetről évtizedeken át nem beszéltek. Aztán 1993-ban a jeles történész, Dee Brown, közzétette „When the Century Was Young” című emlékiratát. A „Dog Days”, azaz „Kutyanapok” című fejezet a Sheep Dog Project teljes történetét tartalmazta.

Brown az első sorban kapott helyet ehhez a nem mindennapi drámához. Ő volt az a fiatal kutatókönyvtáros, aki segített az aggódó Dr. Mortonnak azonosítani azt a rejtélyes parazitát, amely kis híján nemzetközi incidenst okozott. Beszámolója így zárul: „… És még most is, ennyi év után, amikor a Virgin-szigetekről hallok vagy olvasok róluk, nem képzelek el zöld dombokat vagy tiszta homokos tengerpartokat, amelyeket hullámok borítanak az azúrkék égbolt alatt. Ehelyett 14 mamut török ​​juhászkutyára és éhes utódaikra gondolok, akik túlnépesítik azt a trópusi paradicsomot.”