Jaj, de csúnya a kutyád! Márton Attila különvélemény

Az állattartás miértje elgondolkodtató témakör. Ki, miért tart állatot? Miért azt a fajtát? És miért pont azt az egyedet?

Valószínűleg mindenkinek megvannak a saját magára vonatkozó történetei, magyarázatai arról, hogy miért pont azzal a kutyával osztja meg az életét, akivel. Vannak viszont mélyebb, tudattalan okok is. Ezek közül a legmarkánsabb, amit sok esetben magunk sem túlzottan ismerünk fel, a kutyák azon szerepe, amelyet státuszszimbólumként tölt be, amelyen keresztül arra törekszünk, hogy kifejezzünk magunkról valamit.

Ízlések és pofonok

Pár hónapja jött velem szembe egy kétségbeesett bejegyzés.
Az illető elment kutyájával sétálni, és a vele szembe jövő két ember odavetette neki: Jaj, de csúnya a kutyád! Ha nekem ilyen kutyám lenne, ki se mennék vele az utcára!
A megalázó történetet elszenvedő természetesen fotót is csatolt szeretett négylábújáról és kérte az internet népét, fejtse ki véleményét: tényleg csúnya a kutyája?

Megvan az oka annak, hogy emberek miért érzik magukat attól jobbnak és többnek, ha valakibe beletaposnak. Akár ismeretlenül. Szerintem nem kell bemutatni azt a típust, aki mindig (vagy rendszeresen) mást szapul és közben ő ettől nagyon különbnek érzi magát.

És annak is megvan az oka, hogy miért szívjuk ennyire mellre egy teljesen vadidegen ember véleményét. Ez a történet az elbeszélő részéről nem igazán arról szól, hogy a kutyája most tényleg szép volt vagy sem. Hanem arról, hogy az az elképzelése, hogy ő mennyivel több a kutyájától, sérült. Nem akarom bántani az illetőt. Távol áll tőlem. Hiszen egy olyan ember, akinek az önértékelésével probléma van, minden apró, negatív külső visszajelzéstől könnyen sérül. Kérdés viszont, hogy miért szükséges az, hogy a kutyánk másnak tetsszen?

Szép az, ami…

Ez a viszonylag egyszerű történet azért maradt meg bennem, mert felvet jó pár érdekes kérdést. Kérdéseket a kutyánkhoz fűződő viszonyunkról és arról, miért tartunk kutyát, miért van ott mellettünk. És arról, miért is kellene egy kutyának szépnek lennie?

Mi az a szépség egyáltalán? Az emberiséget évezredek óta foglalkoztató kérdés ez, amire mind a mai napig keressük a válaszokat, miközben abszolút nem vagyunk következetesek. Megszállottan mantrázzuk, hogy a szépség belülről fakad. Emellett pedig pénzt, időt, energiát nem kímélünk, hogy a külsőnket egy általunk idealizált formába hozzuk. Vagy legalább minél közelebb ahhoz.

Jelen kis történet esetében, ha az internet népe nem a szokásos tiszteletköröket róva biztosítja az elbeszélőt, hogy a kutyája gyönyörű, hanem azt mondja: figyelj, a kutyád nem túl esztétikus, de ettől még szerethető, akkor az illető vajon úgy könyvelte volna el a dolgot, hogy az ő kutyája nem is szép és ezáltal kevesebb? Kell-e valakinek esztétikus értelemben szépnek lennie ahhoz, hogy valaki szívének szerethető legyen?

A kutyámnak szépnek kell lennie? Nemcsak az én szempontomból, hanem mások szerint is? És ha más nem így gondolja, a kutyám ettől kevesebb? Ha ez ennyire fontos, hogy mások szerint is szép legyen a kutyám, akkor most valójában miért is van mellettem?

A kutyát se érdekli

Azt szoktuk mondani, hogy a kutya a legjobb pszichológus. Meg azt is, hogy feltétel nélkül szeret minket. Legyünk már annyira magabiztosak önmagunkban és a kutyánkkal való kapcsolatunkban, hogy ehhez nem keresünk állandóan külső helyeslést és megerősítést. Van egy csomó olyan dolog, amihez kell a külvilág visszajelzése. De ez pont nem az.

Ha mi magunk nem tudjuk legbelül, hogy a kutyánk „szép”, akárhogy is néz ki, azon semmiféle külső megerősítés nem fog tudni segíteni. Viszont, ha a kötelék szilárd, akkor ezt nem zökkenti ki a helyéről semmiféle ártónak szánt megjegyzés.

Szó szerint a kutyádat se érdekli, hogy te hogyan nézel ki. Szeret úgy, ahogy vagy. Nem csinál ügyet a testalkatodból, az aszimmetrikus arcvonásaidból és a szemed körül szaporodó ráncokból. Szerencsére ő nem gondolja annyira túl a dolgokat, mint ahogy mi magunk tesszük, így azt látja és azt értékeli, ami igazán fontos. Neki a külső lényegtelen, nem úgy, mint nekünk. Főleg akkor, amikor egy kutyát, ha nem is tudatosan, de státuszszimbólumként tartunk.