Fuldokló csecsemőt mentett meg Duke, a családi kutya: igaz történetek négylábú életmentőkről

Sokan mondják, hogy a mentett kutyák nagyon hálásak. Ezt a hálát gyakran ki is mutatják, esetleg úgy, hogy megmentik új családjuk egyik tagjának életét. Igaz történetek következnek hős négylábúakról, akik bármikor gazdájuk segítségére sietnek.

A kutyáknál nincs önzetlenebb lény a bolygón. Bármit képesek megtenni szeretett gazdájukért és annak biztonságáért. Valahol minden kutya hős a maga módján. Sokszor nem is gondolnánk, mennyi mindent tesznek értünk. Nem csak akkor, amikor szó szerint kimentenek az égő házból. Jelenlétükkel és soha nem múló szeretetükkel talán észrevétlenül segítenek rajtunk. A Megmentők című könyvben tizenhat ebbel ismerkedhet meg az olvasó, olyan kutyákkal, akik mind a maguk módján mentették meg gazdájukat.

A következő rövid részletben Duke, a menhelyről mentett keverék igaz történetével ismerkedhetsz meg:

„2012. október 7-e nagy nap volt a Brousseau család számára. Harper baba csak kilenchetes volt, Matteo pedig még mindig az egy hónappal korábbi, szörnyen fontos ötödik születésnapján pörgött. A család egy keresztelőn vett részt, a délutánt pedig a családdal és barátokkal egy étteremben ünnepelve töltötték.

Mire eljött az este, az egész család kimerült. Jenna. Eric és Matteo együtt aludtak el, Harper mellettük feküdt, Jenna oldalán bepólyázva a bölcsőjében. Duke ugyanazon a helyen feküdt az ágy végénél, ahol az elmúlt hat évben mindig.
– A földön alszik, hacsak fel nem hívjuk az ágyra. Tiszteli a határokat – mondja Jenna.

De azon az estén a hűséges kutya elszántan feszegette a határokat. Jenna épp álomba szenderült, amikor érezte, hogy az ágy megmozdul. Duke lassan, de biztosan felkúszott az ágyra, és beékelte magát Jenna és Eric közé.

Jenna végtelenül fáradtan – amit az érthet meg igazán, akinek már volt kisbabája – nem kívánt a kutyája szokatlanul szemtelen bohóckodásával foglalkozni. Egy szidással Duke vissza lett küldve a neki kijelölt helyre.
De pár másodperc múlva megint ott volt.
– Folyton bemászott közém és Eric, vagy Eric és Matteo közé. Felcsattantam, és erre visszahúzódott az ágy végéhez, újból visszakúszott – idézi fel Jenna. – Végül Eric felállt, és leszidta őt. Megragadta a nyakörvét, és az ágy végéhez vonszolta. Erőteljes mozdulat volt, Duke számára egyenesen félelmetes. Ekkor visszament a fekhelyére, de aztán megint feljött.
Ez az engedetlenség egyáltalán nem vallott Duke-ra, de az elszenderedés határán lebegve Jenna nem dolgozta fel teljesen a szokatlan viselkedést. Aztán Eric észrevette, hogy Duke reszket.

– Úgy remegett, mintha vihar közeledne, a farkával a lába között. Eric néha kicsit hipochondriás. Jól kiegyensúlyozzuk egymást; én hajlamos vagyok nem elég komolyan venni a dolgokat, ő meg mindig a legrosszabbra gondol – magyarázza Jenna. – Eric azt mondta, Jenna, nézd meg a babát. Emlékszem, hogy azt gondoltam, ez nevetséges. Megnézem, de ugyan már.
Jenna felkapcsolta a villanyt, hogy bepillantson Harper bölcsőjébe – és a látványtól meghűlt benne a vér.
– Ránéztem, és egyből tudtam, hogy valami baj van. Rossz színe volt. Elkezdtem sikítozni: a baba, a baba, istenem, mi történt?! Szürke volt. Úgy nézett ki, mint egy báb.
Harper nem lélegzett. Jenna kirántotta az aprócska lányát a bölcsőjéből, és közben elszabadult a pokol.

– Szinte az ágyra hajítottam, és az összes dolgot megtettem, amit nem lett volna szabad. Mindent rosszul csináltam: ütögettem, csapkodtam a hátát. Pont azelőtt vettem részt egy újraélesztő képzésen, de egyáltalán nem jutott eszembe, hogy az ott tanultakat alkalmazzam – mondja. – Matteo a sarokban sírt. Eric a 911-et hívta.
Érzésre órákkal később Harper végre fellélegzett. – Valószínűleg kevesebb mint egy percbe telt, de ahogy én emlékszem, sokkal tovább tartott – mondja Jenna. – A legtöbb emlékem abból áll, amit mások elmeséltek nekem, mert esküszöm, leblokkoltam.
Amikor a mentősök néhány perc múlva megérkeztek, Harper már magától lélegzett. – Nagyjából magához tért. Higgadt volt. Akkor még nem is sírt. Nem vagyok biztos benne, hogy sokkot kapott, vagy mi történt, de mire a mentőautó kijött, a színe kezdett normálissá válni.

Harperrel mindenesetre a helyi kórházba siettek, majd később áthelyezték a hartfordi Connecticut Children’s Medical Centerbe, harminc kilométerre a Brousseau család portlandi otthonától az orvosok megpróbáltak rájönni, mi történhetett a kislánnyal.
Jenna elmondása alapján a legvalószínűbb ötletük az volt, hogy Harper a savas reflux okozta hányástól fulladozott, ami gyakori panasz kisbabák esetében. – Az orvosok szerint sok gyereknek, akik hirtelen csecsemőhalált halnak, valójában savas refluxa van, és alvás közben megfulladnak – magyarázza Jane. – Mindenféle tesztet végeztek el, és azt mondták nekünk, hogy reflux volt, ami időben el lett kapva. Végül az ALTE kifejezéssel illették az esetet: apparent life threatening event, azaz „nyilvánvaló életre veszélyes történés”. Egy váratlan, szörnyű jelenség volt.

A diagnózis sokkolta Jennát, mivel Harper az egész megpróbáltatás során egy hangot sem adott ki. – Nem hallottam fulladozást, vagy ilyesmit. Mondanom se kell, hogy az eset után három hónapig Harper az autós gyerekülésben aludt – mondja. – Egy időre beköltöztünk Eric szüleihez, és egymást váltva őriztük őt. Borzalmas volt.
Ha Duke nem lett volna, jött rá Jenna, ő és Eric békésen alszanak aznap éjszaka, tragikus tudatlanságban Harper állapota felől. A kedves, engedelmes mentett kutyájuk – akiről Jane anyja meggyőződéssel állította, hogy tudta, második esélyt kapott az életre – viszonozta a szívességet, és megmentette a lányukat.
– Duke viselkedése aznap este ellentmondott a hat év során megszokottnak. Szörnyen engedelmes kutya. Ha nem viselkedik ilyen furcsán, nem is merek belegondolni, mi történt volna – mondja Jane.

Jane nem tudja pontosan, hogy aznap este Duke miből ismerte fel, hogy Harper élete veszélyben forog, de gyanítja, hogy meghallotta a baba légzésében bekövetkezett változásokat, amire ő és Eric képtelenek lettek volna. A kutyák jóval magasabb frekvenciájú hangokat is meghallanak, mint az emberek, a hallásuk érzékelő tartománya a 67–45 000 Hz, míg a homo sapiensé nagyjából a 64–23 000 Hz közti terjedelem. A kutyák emellett négyszer olyan távolról is meghallják ugyanazt, amit egy ember.
A kutya szaglása még ennél is kifinomultabb. Fajtától függően az ebek orrában lévő szagreceptorok száma elérheti a háromszáz milliót, ehhez képest az emberek orrüregében csak hatmillió található. Plusz a kutyák agyában a szagok elemzésére kialakult terület negyvenszer nagyobb az emberekénél. Az orvosok szerint Duke valószínűleg kiszagolhatta a Harper légútjait elzáró, tejes refluxot is.

Harper orvosai ugyanilyen biztosak voltak benne, hogy Duke kritikus szerepet játszott a gyermek életének megmentésében. – Amikor elmondtuk az orvosoknak, hogy mi történt, sorra véve az eseményeket, azt válaszolták, nincsenek meglepve, mert a kutyák nagyon ráhangolódnak a légzési mintázatainkra – meséli Jenna. – Duke annyira rákapcsolódhatott Harper légzésére, hogy egyből reagált a változásra.
A szaglás és hallás működését félretéve, Jenna hiszi, hogy egy másik, mélyebb kapcsolódás is szerepet játszhatott aznap este: egyszerűen Duke szeretete a családtagjai iránt.
– Számomra ez teljesen magától értetődő. Eleve nagyon érzékeny kutya. Megérezte a fájdalmamat, amikor a nagymamám haldoklott. Hihetetlen, de érthető – mondja.

És a ráadás, hogy ez a csodálatos dolog, amit az ő kutyája vitt véghez, még jobban megerősítette Jennát abban a hitében, hogy az összes kutya fantasztikus.
– Szeretném, ha ez egy különleges dolog lenne, mert Duke a mi kutyánk, de ha belegondolsz, a rendőrkutyák például képesek kiszagolni a robbanószert – mondja. – Vannak kutyák, akik helikopterből ugranak ki! Nagyszerű, nagyszerű állatok.”

Ha a többi hős történetével is megismerkednél, akkor ez az ajánló neked szól:

Képek: Getty Images Hungary, Gabo Kiadó, YouTube)