Ezért váltam ideiglenes befogadóvá: egy személyes történet

Ideiglenes befogadónak lenni az életem egyik legjobb és legnehezebb döntése volt. Nem fogok hazudni, rengeteg örömmel jár ez a feladat, de nagy felelősség és szomorúság is árnyalja.

Az ideiglenes befogadó az a személy, aki azzal segíti a menhelyek munkáját, hogy magához vesz egy kutyát vagy akár macskát, és a menhely segítségével ellátja, gondozza. Orvoshoz viszi, ha kell, sétáltatja, játszik vele, megeteti, és persze nagyon szereti. Ez egy rendkívüli lehetőséget nyújthat egy olyan valaki számára, aki úgy szeretne magához venni állatot, hogy tudja, nem tud 10-15 évre elköteleződni. De a helyzettel mindenki jól jár, nem csak a befogadó! Az ideiglenesen befogadott kutya is nyer, mert nem egy ketrecben, a menhelyen kell várnia az álomgazdit, és a menhely is, mert szabadul fel helye.

Miért lettem ideiglenes befogadó?

Akkor már másfél éve elvesztettem az előző kutyusomat. Amikor ő elment, éppen az egyetem utolsó évében jártam, és úgy éreztem, időre van szükségem a gyász folyamataihoz. Valamint abban sem voltam biztos, hogy munka mellett majd mennyi időm lesz, és hogyan tudok gondoskodni egy kutyáról. Így megírtam egy bemutatkozást a kiválasztott állatmentőknek, a levelemre pedig igencsak gyorsan érkezett válasz, hogy nagyon örülnek a jelentkezésemnek. Ezután pedig nem is kellett sokat várnom, megérkezett hozzám az első ideiglenesen befogadott kutyám. Őt Miskolc mellől hozták, Magyarország keleti részéről, ahol nagyon rossz helyzetben vannak az állatvédők. A szállítását megoldotta a menhely, egy apró boxban érkezett meg hozzám, egy gyepmesteri telepről mentették; rögtön hozzám került.

Mire megérkezett, én már bejelentettem az állatorvosunknál. Az állatvédők lebeszélték vele, hogy hogyan és miként kérnek számlát, majd hogyan fizetik ki a költségeit. A megérkezése előtti napokban tápot is küldött a menhely. Így az ideiglenes befogadás azoknak is nagy segítség lehet, akik anyagilag érzik úgy, hogy nem tudnak gondoskodni egy kutyusról. Ugyanis bár minden segítségnek örülnek, ebben az esetben a menhely vállalja az állat költségeit, mind az etetést vagy az orvosi kiadásokat tekintve. Persze, ha szeretnél valamit extrát, mint egy játék például, azzal nyugodtan meglepheted védencedet.

Kellett idő, míg felszabadult

A hozzám került eb alapvetően egészséges volt, egyedül a galandférgekkel gyűlt meg egy kicsit a bajunk; meg persze ráfért egy kiadós fürdetés is. Szerencsére azonban valamilyen csoda folytán nem volt bolhás. A kozmetikust mi álltuk, nem akartuk még ezt is a menhelyre terhelni. Szerencsére azt is elég ügyesen viselte, egyedül a szárító hangjától félt, de nem vált agresszívvá.

Valószínűleg sosem volt előtte lakásban, félórákba telt, mire be tudtuk hívni, majd később alig tudtuk kicsalni, hogy elvégezze a dolgát. Ám sohasem pisilt be. Az első, amit adtunk neki, az egy kis takaró volt, ez lett a biztos pont, amihez mindig visszatért, ha kicsit bizonytalan lett. Az autóban rettegett, ha el akartuk vinni kirándulni, nem volt hajlandó elmozdulni a kocsi mellől, így arra gondoltunk, hogy elvihették valamilyen távoli útszakaszhoz, és ott tehették ki szegényt. Sokáig pórázon is csak a szomszéd házig ment, ott lefeküdt, és finom falatokkal sem lehetett továbbkönyörögni.

Kellett neki néhány hónap, mire elkezdet bízni abban, hogy most már nem kerül vissza az utcára, nem kell többé koplalnia. A szemünk láttára virult ki; idővel imádni kezdte a sétát, az autózás pedig az egyik kedvenc programjává vált. Először kaphatott az életében játékokat, amiket nagy becsben tartott, és nagyon vigyázott rájuk. Megtanítottuk néhány trükkre, szépen sétálni a pórázon, megismertettük a fésűvel is. A szüleimnek volt néhány macskája, akik felültek a kanapéra; kis védencünk néhány hét után óvatos mozdulatokkal, végig a reakciónkat figyelve felfeküdt a oda is.

Milyen ideiglenes befogadónak lenni?

Előrevetítettem már, hogy sokszor nehéz és szomorú. Persze nagyon jó volt látni, ahogy fejlődik a hozzánk került kutyus; minden kis sikernek úgy örültünk, mintha minimum valamilyen agilityverseny győztese lett volna. Minden kutya nagyon hálás tud lenni, de egy kóbor kifejezetten az. Azonban, amikor jön a hír, hogy megtalálták neki az álomgazdit, az egyszerre örömteli, és töri össze a szíved, ugyanis néhány hét alatt is nagyon hozzá tud nőni az emberhez egy aranyos eb. Mindezek mellett az életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy ideiglenes befogadó lettem. Rengeteget tanultam, és tapasztaltam meg az állatokról. Nagyon ajánlom mindenkinek, főleg ha nem tud éppen örökbe fogadni. Az elválás szomorúsága mellett rengeteget ad egy mentett állat.