Mi a gond az új, trendi fajtákkal? A labradoodle tenyésztője szörnyet teremtett

A designer kutyák napjainkban nem átlagos keverékeknek, hanem igazi kincseknek számítanak. Praktikusak, aranyosak, mi is lehetne ezzel a gond? Ha alaposabban megvizsgáljuk a témakört, sajnos rengeteg hátulütőjük lehet ezeknek a kutyáknak.

Manapság nagyon divatosak a különleges ebek, akik népszerű fajták keverékei. Őket designer kutyáknak is hívják. Nem csupán keverékeknek, mert célzott keresztezés eredményei. Többségük azért igen kelendő, mert rendkívül aranyos a megjelenése, gyakran hipoallergénnek titulálják vagy éppen egy nagytestű kutya mini verzióját testesíti meg. Igen ám, de semmi garancia sincs arra, hogy két eb kölykei pontosan azt a kívánt tulajdonságot fogják örökölni, mint amit mi akarunk. Így a dolog rosszul is elsülhet.

Napjaink legnépszerűbb designer kutyája, a labradoodle

A labradoodle a labrador retriever és az uszkár keveréke. Egy hivatalosan nem elfogadott fajta, ami 1989 óta van jelen. A labradoodle Wally Conron nevéhez köthető, aki Ausztráliában képzett ki segítőkutyákat. Habár egyes források szerint ennél jóval korábban, 1955-ben Donald Campbell is használta már ezt a kifejezést. Wally azért tenyésztette ki a különleges kutyát, mert egy hawaiin élő látássérült hölgy férje allergiás volt a kutyaszőrre. Ezáltal számára nem lett volna jó egy labrador retriever vakvezető. Az uszkár ugyan nem hullajtja bundáját, azonban nincs olyan munkamorálja, mint az előbb említett négylábú társának. Így hát Wally kitalálta, hogy létrehoz egy fajtát, ami úgy dolgozik, mint egy labrador, de olyan a szőre, mint egy uszkáré.

Az első labradoodle:

A labradoodle mint Frankeinsten

A ma 91 éves Wally egy podcastben azt mondta: kinyitottam Pandora szelencéjét és kiengedtem belőle Frankeinsteint. A férfi igen nagy odafigyeléssel választotta ki, melyik két fajtatiszta, betegségektől mentes kutyát választja szülőnek. Az alom három kölyökből állt, de csupán egyikőjük nem váltott ki a férjből allergiás reakciót. Az új kutyák rendkívül népszerűek lettek. Mindenki labradoodle-t akart magának. A kereslet hirtelen hatalmassá nőtte ki magát. Wally úgy érezte, egy szörnyet teremtett. Úgy gondolta, az ő hibája, hogy (saját szavait idézve) etikátlan és könyörtelen emberek kezére kerülnek kutyák. Ezek a személyek úgy szaporítják az ebeket, hogy fogalmuk sincs a genetikáról, a tenyésztésről és annak lehetséges veszélyeiről. Az örökletes betegségekről, amik lehet a szülőben nem látszanak, de a kölykökben már annál inkább megmutatkoznak. Wally megbánta, hogy megalkotta a labradoodle-t.

Wally szerint a labradoodle népszerűségének köszönhetően egy mentálisan instabil, örökletes betegségekkel küzdő fajta. Természetesen nem mindegyik eb ilyen, de igen nagy százalékukra igaz ez. Sokan küzdenek közülük bőrbetegségekkel vagy hullajtják szőrüket. Pedig eleinte azért tenyésztették őket, mert hipoallergének. De a labradoodle-őrület egy másik lavinát is elindított.

Az emberek egyre több fajtával kezdték el keresztezni az uszkárokat, hiszen szinte mindegy, mivel keveredik, egy aranyos hipoallergén változatot kap a tulajdonos. Remélhetőleg. Így született meg a goldendoodle (golden retriever-uszkár), dalmadoodle (dalmata-uszkár), maltipoo vagy moodle (máltai selyemkutya-uszkár), cockapoo (cocker spániel-uszkár), rottiepoo (rottweiler-uszkár) és még sokan mások. Szinte nincs olyan fajta, akit ne kereszteztek volna már az uszkárokkal. Wally szerint ostobaság ezeket a kutyákat eszetlenül minden fajtával keresztezni, csak azért, mert aranyosak. A genetikai lottót nem feltétlen fogja megütni minden kölyök. Emellett viszont hatalmas veszélyeknek teszik ki az ebeket. Szép elképzelés, hogy az alom majd csak az általunk kívánatos tulajdonságokat fogja örökölni, ám elég naivnak kell lenni ahhoz, hogy ebben meg is bizonyosodjunk.

Minden kutyafajta így indult

Fontos a témát a másik oldalról is megvitatni. Ha soha senki nem keresztezett volna ebeket, nem lenne ennyi fajta. Milyen jó pedig, hogy létezik ennyi, hiszen mindenki megtalálhatja a hozzá legjobban illőt. Az, hogy valaki keverékeket szaporít nem egyenlő azzal, hogy egyáltalán nem ért a tenyésztéshez, nem volt körültekintő. Ahogy a fajtatiszta kutyák szaporítása sem feltétlen garancia arra, hogy a tulajdonos érti is a dolgát (lásd szaporítók). A keverékek létrehozásával alakulnak ki új fajták.

Az orosz fekete terrier például az 1940-es években jött létre. Airedale terrierből, óriás schnauzerből és rottweilerből tenyésztették ki, katonai feladatok ellátására. Az FCI 1984-ben fogadta el hivatalos fajtaként. Belőle azonban nem vált felkapott divatkutya, Oroszországon kívül igen ritka. Ezáltal igen szerencsésnek mondható, hiszen nem kezdi el boldog-boldogtalan szaporítani, mint a labradoodle-t.

Fajtajellegét azonban így is szépen lassan veszíti el, mivel a katonai feladatok ellátására szánt kutyák külseje nem számított. A lényeg az volt, hogy minél strapabíróbbak és igénytelenebbek legyenek. A tenyésztők azonban dús, sűrű bundát akartak kedvenceiknek, így bevonták a fajtába az újfundlandit is, hogy selymes kültakaróval rendelkezzenek az ebek.

Lurcher

A lurcher egy nem hivatalos fajta, ami agarak, skót juhászkutyák és terrierek keverékéből jött létre. A legenda szerint a középkori angol és skót kormány megtiltotta, hogy a nép agarakat tartson, hiszen ez a nemesek kiváltsága volt. Ezért létrehozták a lurchert, ami hivatalosan nem számított agárnak, így kikerülhették a jogrendszert. Ez azonban csak találgatás, valószínűleg az első lurcher gazdája egy olyan ebet akart, aki gyors, jól képezhető és nyúl és vadmadarak orvvadászatára is használható. (Forrás: Miklósi Ádám: A kutya)

Hogyan válhat egy designer kutyából hivatalos fajta?

Ha megfelelő ideig, hosszú éveken át alaposan dokumentálják a leendő fajta tenyésztését, almait, elfogadhatják hivatalos fajtának. Ehhez azonban egységes küllem kell és persze megfelelő kereslet és tenyésztő, aki hajlandó lenne gondozni az új fajtát. Amíg a szövetségek nem ismernek el egy fajtát, jóformán semmi sem garantálja annak jólétét. Hisz nem kötelezheti őket senki arra, hogy genetikai tesztekkel kivizsgálják őket. Így fordulhat elő, hogy ezt megspórolják, és eszetlen kutyagyártásba kezdenek. Amit később a kölykök és a naiv gazdik sínylenek meg.

Miért veszélyes egyes fajtákat keresztezni?

Erre kitűnő példa a puggle, azaz a mopsz és a beagle keveréke. Kitenyésztésének célja az volt, hogy egy olyan kompakt ölebet hozzanak létre, akinek nincsenek légzési nehézségei, hisz a beagle hosszabb orrát örökli. Igen ám, de mi lesz, ha az ellenkezője történik? Ha a kiskutya a mopsz rövid orrát kapja, de a beagle erős vadászösztönét, menni akarását? Egész életében hajtani fogja a vágy, hogy rohanjon a szagok után, amihez légzőrendszere alkalmatlan.

De a labradoodle esetében is fennáll a veszély. Kitenyésztésének fő célja ugyanis az volt, hogy hipoallergén bundával rendelkezzen. Az uszkárban megvan ez a gén, a labradorban nincs. Ha szerencsénk van, az utódokban az uszkár génje fog dominálni. De ettől még jelen lesz bennük a labradoré is, ami ha szaporodnak, a második generáció során utat törhet. A genetika nem játék. Hozzá nem értő emberek tenyésztési próbálkozásaival pedig – Wally szavaival élve – valóban Frankeinsteineket hozhatnak létre.

(Képek: Getty Images Hungary)