Heeler típusú terelőkutyák: puritán lángelmék

Bár attól mindig óva intünk, hogy kellő meggondolás nélkül munkakutyát válassz magadnak társul, azt teljes mértékben megértjük, hogy miért olyan vonzóak például a terelőkutyák. A mi szívünk is hevesebben kezd el verni, ha ilyen szívós, energikus és karizmatikus ebekkel van szerencsénk találkozni.

Számos heeler típusú terelőkutya alkalmas lehet házikedvenc-szerepre is abban az esetben, ha egy kiemelkedően aktív, viszonylag sok szabadidővel rendelkező és tudatos gazdi kezei közé kerül. Mai cikkünkből megtudhatod, hogy milyen is egy heeler terelőkutya, és megismertetünk néhány konkrét fajtával is.

Mi az a heeler?

Több kutyafajta is létezik, amelynek elnevezésében benne van a heeler szócska, míg másokat csupán ebbe a kategóriába sorolnak, de a nevük nem jelzi a hovatartozásukat.

A heeler a heel angol szóból ered, amely sarkat jelent. Ezek az ebek pedig jellemzően gyakran csipkedik terelés közben az állomány bokáját, ezzel bírva őket mozgásra, vagy terelve a helyes irányba. A heelerek általában hátulról irányítják a jószágokat terelés közben, folyamatosan előrenyomva azokat. Érdekesség, hogy az ausztrál kelpie és a koolie a heeler és a header technikát is alkalmazza, vagyis van, hogy hátulról tolják az állatokat, néha pedig előremennek, és úgynevezett strong eye-jal, (erős szem) veszik rá a jószágot a helyes irány tartására vagy viselkedésre. (Valószínűleg sokan tudják, hogy az utóbbi technikát a border collie-k gyönyörűen művelik.)

Ezen ebekre jellemző a kivételesen magas intelligencia, az energikusság, a hűség és a mély ragaszkodás. Olyan négylábúak, akik szinte fáradhatatlanok, és akkor a legboldogabbak, ha mindent a gazdával együtt csinálhatnak. Kis vagy közepes méretűek, fülük általában felfelé áll és hegyes. Izmos, szikár testük és archaikus megjelenésük miatt nagyon kellemes látványt nyújtanak azok számára, akik kedvelik a szó legpozitívabb értelmében az egyszerű kutyás megjelenést.

Következzen most a teljesség igénye nélkül 9 heeler.

1.) Ausztrál juhászkutya

Az ausztrál juhászkutya kialakulása nevével ellentétben nem Ausztráliához köthető, hanem az Egyesült Államokhoz. Az ausztrál kötődésnek a baszk telepesekhez van köze, akik az 1800-as években Ausztráliából érkeztek Amerikába az aranyláz idején, és magukkal hozták a juhászkutyáikat is. Ezeket az ebeket keresztezték végül az országban megtalálható terelőkutyákkal. Rendkívül sokoldalú kutyának bizonyultak, akikről később kiderült, hogy a show-bizniszben is képesek kibontakoztatni a tehetségüket. Bikarodeókon és lovasműsorokban léptek fel mutatványaikkal, később pedig tévéműsorokban is szerepeltek.

2.) Lancashire heeler

Észak-Walesben walesi corgit használtak az állatok piacra és vágóhídra hajtásához egészen Omskirkig. Ezt a több mint 350 kilométeres szakaszt megtéve sem fáradtak el ezek a kutyák annyira, hogy megérkezve ne legyen idejük közelebbről is megismerkedni az ottani manchester terrierekkel. A nászból megszületett fajtát egykor marhapásztorként és patkányfogóként is használták. A lancashire heeler egyedi jellemzője, hogy ha elégedett, úgy húzza vissza az ajkát, mintha mosolyogna.

3.) Welsh corgi pembroke és cardigan

A welsh corgi cardigan a teckel kutyacsalád leszármazottja, amelyből a basset hound és a tacskó is ered. A rendelkezésünkre álló adatok alapján körülbelül 3000 éve létezik Walesben, ahová eredeti formájában a kelta törzsek hozták be vándorlásaik során. A két corgi közül ő az idősebb, nevét a középkori Cardiganshire királyság után kapta. A cardigan eredeti munkája az volt, hogy a szarvasmarha-állomány előtt menjen, és megtisztítsa az utat az esetleges ragadozóktól és más veszélyforrásoktól. Később pásztorként is bizonyíthatott, vagyis terelhette a marhákat, majd patkányozásra is befogták.

1107-ben I. Henrik brit király meghívására flamand szövőmesterek telepedtek le a királyságban, akik hozták magukkal a kutyáikat is. Azoknak, akik Délnyugat-Walesben leltek új otthonra, köszönhetjük a mai welsh corgi pembroke-ot, ugyanis az ő rövid lábú, masszív terelőkutyáikból fejlődött ki a ma ismert fajta. A pembroke és a cardigan között a legszembetűnőbb különbség a fülük: míg az előbbié hegyesebb, addig az utóbbié kerekdedebb. Valamint a cardie farka hosszabb.

4.) Ausztrál pásztorkutya

Az ausztrál pásztorkutyát, más néven a blue heelert a 19. században tenyészették ki az ausztrál telepesek arra a célra, hogy szarvasmarhákat tereljenek vele. A fajta rendkívüli mértékben hozzájárult az ország húsiparának fellendüléséhez, ugyanis csendesen és fegyelmezetten irányította csipkedéssel az állományt. Ahhoz, hogy az Angliából hozott kutyák valóban alkalmasak legyenek a rájuk szabott feladatok ellátására, dingókkal keresztezték őket.

5.) Ausztrál csonkafarkú pásztorkutya

Az ausztrál csonkafarkú pásztorkutya kifejlődésével kapcsolatban két elmélet létezik. Az egyik szerint az 1840-es években két tenyésztő egymástól függetlenül elkezdte a helyi munkakutyákat olyan behozott hajtókutyákkal keresztezni, amelyeknek természetesen rövid farkuk volt. Úgy vélik, hogy a csonkafarkú lehetett az első Ausztráliában kifejlesztett kutyafajta. Miután néhány további fajtát is bevontak a fejlesztési folyamatba, később létrejött az ausztrál pásztorkutya. Mindkét kutya ugyanazoktól az ősöktől, az úgynevezett korai Halls Heelerektől és Timmons Biters kutyáktól származik. A tenyésztésük során a munkaképességre és az állóképességre helyezték a hangsúlyt. 1980-ra a csonkafarkú a kihalás szélére került, 1988-ban indították el a fajtamegőrző programot.

6.) Norvég buhund

A norvég buhundok történelme visszavezethető egészen a vikingekig, körülbelül 1200 évvel ezelőttre. Olyannyira megbecsült ebek voltak, hogy egy Oslo környékén feltárt vikingsírban, ahol feltehetően egy törzsfőnök vagy kiemelkedő teljesítményű harcos lehetett eltemetve, 6 kutyát is találtak a kincsek mellett. A Vallhallába induló harcost a vizsgálatok szerint 5 buhund kísérte, vagy legalábbis hozzájuk nagyon hasonló kutya. Szülőhazájukban a buhundok több száz évig háztáji feladatokat láttak el, úgymint a terelés és a védelmezés. Sőt, egyes források szerint még a gazdáik gyermekeire is vigyáztak.

7.) Bohémiai juhászkutya

Vagy akár cseh juhászkutya néven is ismeretes lehet. Egyes források szerint történetük akár az 1300-as évekre is visszanyúlhat. Jindřich Šimon Baar, a Šumava régió kutyáit Chodskýnak nevezve, és leírta őket a Chodsko régióját dicsérő munkájában (1923–1924). Ezeket a kiegyensúlyozott és nagyon kitartó kutyákat őrzésre és védelemre, valamint szarvasmarhák terelésére használták. Számos írás és illusztráció kapcsolódik a régióhoz. J. A. Gabriel például, aki 1864-ben írt Chodskóról, az ottani embereket „Kutyafejűek” gúnynévvel illette, mivel zászlajukon egy tipikus juhászkutya sziluettje szerepelt, hosszabb szőrzettel a nyakán. A csehek legrégebben tenyészett nemzeti kincse kiváló temperamentumú kutya hírében áll.

8.) Ausztrál kelpie

Az ausztrál kelpie-t az egyik legsokoldalúbb munkakutyaként tartják számon. Amikor Ausztrália Új-Dél-Wales és Victoria államainak hatalmas területeit megnyitották, a juhok száma olyan drámaian megnőtt, hogy a becslések szerint negyedmillióan lehettek a területen. Az egyes ingatlanok pedig akár 2 millió hektáros birtokkal is rendelkezhettek. Ilyen elképzelhetetlenül hatalmas területeken, ahol eredetileg elítéltek végezték a terelést, szinte lehetetlenné vált a munka. Emiatt hatalmas szükség volt a kutyákra; olyan kutyákra, akik jól alkalmazkodnak a durva terephez, a hőséghez, a porviharokhoz, és hatalmas távok megtételét is bírják. Nos, képzelheted, hogy ha a kelpie-k a farkaskarmukból kirázták ezt a feladatot, milyen mértékű odafigyelés és energia szükséges ahhoz, hogy adott esetben társként tartsuk őket. Ezt a problémát kiküszöbölendő, ennek a fajtának is van már show-vonala.

9.) Ausztrál koolie

A koolie őseit úgy tartják, hogy a 19. században Nagy-Britanniából behozott sima szőrű kék merle collie-k és a Skót-felföldről származó fekete és barna collie-k alkották. A fajta valódi származását tekintve biztos információink nincsenek, a DNS-tesztek azonban kimutatták, hogy az ausztrál kelpie a koolie legközelebbi ismert rokona. Érdekesség, hogy a koolie-populációkban jelentős eltérések tapasztalhatók, mivel a koolie-kat úgy tenyésztették ki, hogy a különböző régiókban eltérő tulajdonságokat domborítsanak ki. Ám bárhol is tenyészették őket, a munkaképesség mindig fontosabb volt, mint a kutya felépítése és megjelenése. Ennek ellenére a legtöbb koolie-tenyésztő inkább fajtaként, mint típusként hivatkozik rá. Egyelőre egyetlen nagyobb, kutyákat nyilvántartó szervezet sem ismeri el.