Mely állatokat lenne érdemes háziasítani következőként?

Az elmúlt években a tudósok olyan viselkedésbeli változásokat figyeltek meg bizonyos állatoknál, amelyek arra utalnak, hogy önháziasítási folyamaton mennek keresztül. De vajon miért történik ez?

Amikor háziasításra gondolunk, gyakran az ember által irányított szelekció jut eszünkbe. Egy átgondolt, szelektív tenyésztési folyamatra, amelynek eredményeként létrejöttek a haszonállataink és a házi kedvenceink. Azonban a kutatások azt mutatják, hogy a háziasítás természetes szelekció révén is végbemehet mind a vadonban, mind városi környezetben. Egyes tudósok úgy vélik, hogy ez egyfajta túlélési stratégia lehet. A folyamat a feltételezések szerint akkor következhet be, amikor egy állat a közelmúltbeli őseihez képest az agresszió csökkenését részesíti előnyben válaszul egy fenyegetésre. Friss tanulmányok szerint különösen a városi fajok esetében figyelhető meg az önháziasítás. Gondoljunk csak a londoni rókákra! De az Egyesült Államok városi területein élő néhány vadon élő állatfaj, például a prérifarkasok is olyan jellemzőket mutatnak, amelyek önháziasításra utalnak. Emellett az afrikai vadon élő főemlősök közül is azonosítottak több olyan fajt, amelyek már átestek, vagy talán éppen most mennek keresztül a folyamaton.

Hogyan zajlik a háziasítás?

A múltban a tudósok beleestek abba a hibába, hogy nem kutatták a háziasított állatok kognitív képességeit és viselkedését, ugyanis úgy gondolták, hogy a folyamat butává és tompává tette az állatokat, mivel többé nem kellett túlélniük a vadonban. Manapság a szakértők azonban már egyetértenek abban, hogy az alacsonyabb reaktív agresszió – amely a szelídséghez vezet – az a közös jellemző, amely elindítja a háziasítás folyamatát. A szelídség azonban nem a procedúra vége. A teljes háziasításnak az állat genetikai állományába kell beépülnie, biztosítva, hogy az emberek iránti barátságosság generációról generációra öröklődjön.

A háziasítás emellett létrehozza az úgynevezett háziasítási szindrómát, amelyet furcsa, látszólag egymással össze nem függő biológiai jellemzők sorozata definiál. Ezeknek nincs nyilvánvaló evolúciós előnyük. A szelíd állatok gyakran mutatnak fiatalos, gyermeki, ártatlan arcvonásokat, kisebb állkapcsokat és lelógóbb füleket. Sőt, a fehér szőrpamacsokat, az egyedi szőrzetmintákat és -színeket, a csökkent agyméretet és testsúlyt, valamint a kisebb nemi dimorfizmust is idesoroljuk. Nem minden háziasított állat rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, de minden faj esetében megjelenik egy-egy változatuk. A kutatása még most is tart, de néhány tudós szerint a közös alapot ezeknek tulajdonságoknak egy „neural crest” nevű embrionális őssejtcsoport adhatja.

Orosz tudósok a közelmúltban képesek voltak előidézni a háziasítási szindrómát hosszú távú kontrollált kísérletek során, amikor egymást követő generációkon át vörös rókákat tenyésztettek az agresszió csökkentésének céljából. A kísérlet, amely az 1950-es évek végén kezdődött, a szovjet tudós, Dimitrij Beljajev ötlete volt. A Beljajev-kísérletről itt írtunk részletesen.

A domesztikáció üzlet is lehet?

A szakértők szerint azok az állatok, amelyek gyorsan tudnak alkalmazkodni az urbanizációhoz, élvezhetik az olyan előnyöket, mint a megnövekedett táplálékforrások és a nagyobb ragadozók által jelentett fenyegetés csökkenése. Ugyanakkor ki vannak téve olyan veszélyeknek is, mint a növényvédő szerek, a közúti forgalom és az emberi bántalmazás.

Az a tény, hogy ezek a fajok a szemünk láttára változnak, a továbbra is a vadonban élő állatok számára olyan előnyökhöz vezethetnek, mint például a fenntartható ökoturizmushoz, és a tudományos kutatások. (Mindkettő potenciális bevételi forrás lehet az adott országok számára.) Másrészt azonban ezen állatok egyedisége és növekvő népszerűsége miatt a vadonban élő fajtársaik kereskedelem célpontjaivá is válhatnak.

Richard W. Wrangham, a Harvard Egyetem Emberi Evolúciós Biológia Tanszékének professzora szerint Beljajev-kísérletének kizárólag gazdasági és gyakorlati célja volt. A szovjet gazdálkodók nagyobb profitot akartak elérni a rókák exportjából egy további szaporodási szezon létrehozásával. „Beljajev tudta, hogy a háziasított állatok gyakrabban szaporodnak, mint vad őseik, ezért úgy döntött, hogy az alapoktól kezdi a vörös rókák háziasítását. Remélte, hogy hasonló módon növelheti a szaporodási ciklusukat, és dokumentálhatja az eredményeket” – nyilatkozta Wrangham.

A városi háziasítás: a prérifarkasok önkontrollja nagyobb, mint a kutyáké

Kutatók számos városi állatfajnál dokumentáltak biológiai változásokat; sok faj testfelépítésében kimutathatók a városi környezethez való alkalmazkodás hatásai. Sőt, a fiziológiájukban, pszichológiájukban és viselkedésükben is megfigyelhetünk olyan változásokat, amelyek a háziasítási szindróma jelei. A helyhiány miatt erre most nem térnénk ki részletesen, de a londoni rókák példáján keresztül elmagyarázzuk, miről is van szó pontosan.

A régészeti bizonyítékok szerint rókákat már évezredekkel ezelőtt is tartottunk társállatként. De ha nem is egészen társállatként, nagyon sok helyen éltek az emberhez közel. Ennek ellenére sosem váltak háziasítottá. De miért nem? A válasz összetett, és nem is teljesen ismert. „Rengeteg példa van arra, hogyan befolyásolja az urbanizáció az állatok evolúcióját, de kevés olyan, amely párhuzamba állítható a háziasítással, mivel a több millió különböző faj közül csak nagyon kevés vált háziasítottá” – magyarázza Kevin Parsons, a Glasgow-i Egyetem Biodiverzitási, Állategészségügyi és Összehasonlító Orvostudományi Intézetének vezető oktatója.

Brian Hare, a Duke Egyetem evolúciós antropológusa, és tanítványa, James Brooks kameracsapdák segítségével vizsgálták, hogyan alkalmazkodnak a prérifarkasok az urbanizált környezetekhez Észak-Karolinában, az Egyesült Államokban. A megfigyelések alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a kamerákhoz való közeledés valószínűsége növekedett az emberi lakóépületek sűrűségével. Ez arra utal, hogy a városi prérifarkasok esetében a bátorság növekedésének és a reaktív agresszió csökkenésének irányába hat a szelekció, amely éppen zajlik. Meglepő módon, amikor a kutatók összehasonlították 36 különböző faj önkontrollszintjét, a prérifarkasok nemcsak hogy jobbnak bizonyultak a kutyáknál és farkasoknál, de ők voltak az egyetlen állatok, amelyek a főemlősökhöz hasonló szintet értek el.

Úgy tűnik azonban, hogy nem csak emlősöknél figyelhetők meg ezek a változások. A Max Planck Állatviselkedési Intézet munkatársa, Jesko Partecke és kollégái szerint az európai városi fekete rigók kevésbé agresszívek, mint vidéki rokonaik. Ezenkívül nagyobb sűrűségben költenek, hosszabb szaporodási időszakuk van, tovább élnek, és alacsonyabb a stresszhormonszintjük (kortikoszteron), mint vidéki társaiknak.

Vadonbéli háziasítás: újabb fordulópont érkezik el a földi életünkben?

Egyes biológusok szerint az emberi populáció gyors növekedése és az urbanizáció erősödése hajtja az önháziasítás folyamatát. Jelenleg a Föld emberi populációjának több mint fele városias környezetben él, és nem állunk messze attól a jövőtől, amikor a városlakók aránya eléri a háromnegyedet.

„Ellentétben más elméletekkel, amelyek azt sugallják, hogy a háziasítás csak ritka, az ember számára hasznos fajoknál fordulhat elő, Beljajev munkája azt jósolja meg, hogy növekvő népsűrűségünk elegendő lesz ahhoz, hogy a következő nagy önháziasítási eseményt a természetes szelekció hajtsa. Mivel a városi fajoknak közel kell élniük az emberekhez, a szelekciós nyomás a barátságos, nem agresszív egyedek felé irányul, hasonlóan Beljajev kísérletének feltételeihez” – magyarázza Brian Hare. Egyes szakértők szerint hasonló forgatókönyv játszódhatott le a legutóbbi jégkorszak idején, amely körülbelül 11 700 évvel ezelőtt ért véget. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a vad farkasokat háziasított kutyákká alakítsák az őskori vadászó-gyűjtögető emberek.

Azonban az utóbbi években a vadonban zajló önháziasításra is kerültek elő bizonyítékok. A bonobók viselkedésének, társadalmi szerkezetének és élettanának a csimpánzokéval való összehasonlító vizsgálatai meggyőzték a tudósokat arról, hogy a reaktív agresszió elleni szelekció még az emberi jelenlét hiányában is önháziasítást eredményezhet a vadonban. (A csimpánzok például nagy hajlamot mutatnak a reaktív agresszióra, míg a bonobók nem. A bonobók koponyája fiatalkori, gyermeki jellegű, míg a csimpánzoké teljesen kifejlett.)

Egy másik lehetséges vadon élő önháziasított faj a kinda pávián, amely szokatlanul szelíd fajként ismert. A hímek új csoportokhoz csatlakoznak, és akár rangot is szerezhetnek, de más páviánfajoktól eltérően többnyire elkerülik az erőszakos összetűzéseket. Emellett rövidebb pofacsont, valamint rózsaszínes bőr jellemzi őket a szemük körül. Ezenfelül pedig kisebb fogazatuk és koponyaméretük van, mint más páviánoknak. Az újszülöttek általában fehér szőrrel jönnek világra, szemben más páviánok fekete szőrével. A nemek közötti különbség is mérsékeltebb a kindáknál, mint bármely más páviánfajnál.

Konklúzió

Ha idáig eljutottál, minden elismerésünk! Ugyan csak a felszínt kapargattuk, de talán ebből is látható, hogy milyen rendkívül összetett témáról van szó tulajdonképpen. A tudósok véleménye is megoszlik abban a kérdésben, hogy az a mechanizmus, amely háziállataink domesztikációját okozta, ugyanaz-e, amely egyes vadon élő állatokat az önháziasítás útjára terel.

Ahelyett, hogy szépen lekerekítenénk a történet végét, engedd meg, hogy mutassunk két nézőpontot:

„Bár ezt a mintázatot (az urbanizáció vadállatoknál hasonló jellemzőket eredményez, mint a háziasított fajok esetében – a szerk.) önháziasításnak lehetne nevezni, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy a városi állatok a háziasítás útjára léptek volna. Valószínűleg soha nem is fognak. Ez csupán azt jelenti, hogy a két jelenség mögötti alapvető mechanizmusok hasonlóak” – mondja Madeleine Geiger, a Zürichi Egyetem Őslénytani Intézetének és Múzeumának kutatója.

Wrangham azonban, aki 2019-es The Goodness Paradox című könyvében amellett érvel, hogy az ember is egy önháziasított faj, majd ennél tovább is megy. Azt állítja, hogy az urbanizált és háziasított állatokban megfigyelhető változásokat okozó alapmechanizmus egy és ugyanaz. „Úgy tűnik számomra, hogy nagyon erős a kapcsolat a háziasítási szindróma jellemzői között, amelyek a rókakísérletekben és az urbanizált fajoknál fordulnak elő. Ha ez az elképzelés tévesnek bizonyul, akkor is izgalmas kérdés marad, hogy miért látjuk a háziasítási szindróma jellemzőit az urbanizált állatoknál!”

Levezetésképpen

Így körülbelül 1500 szónyi tömény agybirizgálás után engedd meg, hogy egy rövid játékra invitáljunk. A cikkben leírtak és a saját tapasztalataid, meglátásaid alapján szerinted mely fajokat kellene háziasítanunk? Vagy legalábbis mely fajok érhetnek célba sikeresen az önháziasítási folyamat során?

Ha már belekezdtünk a rókás projektbe, fejezzük is be? Kézenfekvő lehetőség lenne, hogy újabb kiszemeltjeink a mosómedvék legyenek? Esetleg valamely emberszabású? Merjünk nagyot álmodni? Legyen a kapibara, a varjú, az axolotl vagy valamely macskaféle? Vagy a praktikus nézőpontot képviseled, és úgy gondolod, hogy társállat helyett mondjuk olyat kellene választanunk, amelyből hasznunk származik? Oszd meg velünk a véleményedet kommentben!