Hajléktalanok és kutyáik: Márton Attila különvélemény

Amikor egy hajléktalan mellett feltűnik egy négylábú, nagyon sok esetben robbannak ki heves indulatokkal tűzdelt szócsaták a közösségi éterben.

Visszatérő és rendkívül megosztó téma ez. Nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy otthontalan ember mellett ott fekszik egy négylábú is.

Deviancia

„Egészen biztosan lopta!” „Hogy néz már az ki, hogy egy kutyával együtt koldul?!” „Valaki menjen már oda és hozza el azt az ebet!” Sokszor felcsattannak ezen gondolatok, amikor valaki a várost járva arra eszmél, hogy azon túl, hogy a jóember feje felett nincs tető, ugyanerre a sorsra ítél egy négylábút is.

Nem igazán szeretnék belemenni a társadalom szociális érzékenységi szintjének boncolgatásába és a miértek feszegetésébe. A hajléktalanság, ha nem is tabutéma, azért érzékeny terület: szeretjük elkerülni és ignorálni a létezését. Ezért még zavaróbb, ha mégis szembesülnünk kell vele. Mindent megteszünk, hogy ne lássuk őket. Viszont a napi rutinná vált figyelmen kívül hagyás egyből kudarcot vall, amikor egy kutya is a látóterünkbe kerül.

Akik a perifériára sodródtak

Örülök annak, hogy amikor az életemben beütött egy-két nem várt esemény és a saját magam egzisztenciája, a nagy munkával felépített addigi életem komoly veszélybe került, mindig volt legalább egyvalaki, aki ott állt mellettem és segített átvészelni a vérzivataros időket. Van, akinek ez nem adatik meg és az utcán találja magát.

Ám ahogy az állatokkal szemben nő a szociális érzékenységünk, néha úgy tűnik, hogy ez az emberekkel kapcsolatban pont a fordított irányba tart. Szoktuk mondani, hogy az állatok nem tehetnek semmiről, ők csak szenvedői mindannak a rossznak, amit például egy elhagyás esetében tapasztalnak. Ez így is van. Pont ez az alapja az állatvédelmi törekvéseknek. Az állatok nem képesek kiállni saját magukért, a jogaikat nekünk kell biztosítanunk.

Viszont ebből nem következik automatikusan, hogy ha egy ember élete tönkremegy, azért csak és kizárólag ő a felelős. Mert ember, mert van döntési joga. Az, hogy saját életünk urai vagyunk, illúzió. Erre senki sem képes teljes mértékben. Egy válás utáni kisemmizettség, egy tartós betegség utáni csökkent munkaképesség, egy munkahely váratlan elvesztése minimális anyagi tartalékkal mind olyan élethelyzet, amely bárki megszokott életét felforgatja. Sok esetben megindítja a lejtőn, ahol aztán nincs megállás. Főleg akkor, ha nincs, aki utána nyúljon és segítsen.

Egy bajba jutott kutyán mindenki segíteni szeretne. Egy bajba jutott fajtársunkon pedig jobb esetben átlépünk, olykor még belé is rúgunk. Mondván, vessen magára. Az áldozathibáztatást sokan elég magas szinten űzik.

A sztereotípiákon túl

Az, hogy mit kezdjünk az utcán kutyákkal élő hajléktalanokkal, két külön témakört is érint.
Egyrészt hogyan kezeljük magát a társadalmi jelenséget? Másrészt pedig alapvetően mi a jó egy kutyának, egy ilyen helyzetben mennyire sérül a jólléte?

Volt olyan eset, ahová bejelentés alapján az állatvédők kimentek és kiderült, hogy a kutya oltva volt. Vagy külső segítséggel valósult ez meg, vagy csak az összekoldult pénzből erre is futotta. Nem egyértelmű, hogy egy ilyen négylábúnak mennyire rossz akkor, amikor a lehetőségek szerint gondoskodnak róla, nincs magára hagyva és számára egészen biztosan ismeretlen jelenség például a szeparációs szorongás. Természetesen vannak extrém esetek, amelyek jócskán kimerítik az állatkínzás fogalmát. De általánosítani – mint általában az élet bármely területén – nem túl bölcs dolog.

Nemrég hallottam egy egyedülálló férfi történetéről, aki a kutyájával együtt az utcára került. Hallani sem akart arról, hogy beadja egy menhelyre. Egy mindenét elvesztő embernél jobban talán senki más nem tudja átérezni egy otthontalanná váló házi kedvenc sorsát. Arról nem is beszélve, hogy ez a kutya valószínűleg az egyetlen utolsó kötelék az életében, ami emlékezteti arra, hogy ő valaki.

Ilyenkor mi történik, ha őket meglátjuk az utcán? Segítséget nyújtunk a háttértörténet ismerete nélkül, hogy jól tudja tartani kutyáját? Vagy odaküldünk pár tagbaszakadt állatvédőt, hogy azonnal vegye el tőle az ebet, mert hogy néz ez ki?

Ilyenkor jön az internet népe és ítélkezik a plasztikképernyőn keresztül. Mert biztosan ellopták azt a kutyát. Egészen biztosan azért alszik a csöves mellett, mert leszedálták nyugtatóval. Igazi bűntény, ha állatot tart! Semmi másról nem lehet szó!

A helyzetre pedig érkeznek a megoldási javaslatok: rövidre kell zárni a történetet. „Oda kell menni, fejbe kell rúgni. A kutyát meg elhozni.” (szó szerint idéztem egy kutyabarátokat egybegyűjtő Facebook csoportból.) Ez volt az a kijelentés, ami pár hónappal ezelőtt arra sarkallt, hogy a témával kicsit részletesebben foglalkozzak.

A tanulságok

Sok gondolat kering még bennem erről. Most azonban legyen elég két tanulsága a jelenségnek:

Az egyik az, hogy azért, mert egy kutya és gazdája otthontalan, nem biztos, hogy annak az állatnak összességében rosszabb élete van azokhoz viszonyítva, akiket ugyan agyonszeretnek, viszont nem tudják, hogyan kéne őket felelősen tartani.

A másik pedig az, hogy nem csak arra kéne figyelni, hogy minél jobban kimutassuk, mennyire szeretjük az állatokat, mert ez egyébként is nagy divat. Az sem lenne rossz dolog, ha meg tudnánk maradni embernek. Nem másokra mutogatva kéne azt hangoztatni, – mint valamiféle morális felmentést – hogy mennyire rendben van az, hogy mi magunk embertelenek vagyunk. Hiszen ez egy embertelen világ.

(Képek: Getty Images Hungary)