Gyerekként kezelt kutyák: Márton Attila különvélemény

A kutyákat egyre inkább családtagként illik emlegetni. Sőt, sokaknál a házi kedvenc most már „gyerek” státuszt is kapott.

Attól még, hogy a köznapi beszédben elterjedt szóhasználat alapján a kutyák jó pár éve sokak számára már a gyerek kategóriába tartoznak, nem jelenti azt, hogy konkrét elképzelésünk lenne arról, hogy ez valójában mit is jelent. Mit takar az, hogy háziállatunk most már a gyerekünk is?

Le a láncról, fel az ágyba

A kutyák mindig is külön, kiemelt helyet foglaltak el az emberiség történelmében. Ennek jó oka van. Évezredek óta rendkívül eltérő feladatok végrehajtásával képesek voltak segíteni és jobbá tenni az ember életét. Ezek a funkciók időközben átalakultak. Ahogy az emberiség életvitele formálódott, vele együtt változtak az ebek és betöltött feladatköreik is. Számos tevékenység van, amelyek elvégzésére már nem használjuk őket. Jött jó pár új is. Én ilyen funkciónak tekintem azt, hogy a kutya most már családtag. (Jelentsen ez pontosan bármit. De ez egy másik történet.)

Társasági ebek – akiknek a feladata annyi, amennyit a nevük is elárul – már régóta léteznek. Viszont az, hogy a kutyánk most már a gyerekünk, egy jóval összetettebb jelenség és funkció. A négylábúak az elmúlt pár évtizedben lekerültek a láncról és bekerültek az ember ágyába. Ezzel egy időben pedig még mélyebben integrálódtak a rendkívül szövevényes emberi világba.

Négylábú gyerekek

Az emberiség elmagányosodott, főleg a nagyvárosokban élők – mondják a szakemberek. Rohanó világ, virtuális térben végrehajtott pótcselekvések, kikopó szociális készségek, csökkenő jelentőségű emberi kapcsolatok. Ettől viszont az igényünk a valahova, valakihez tartozás terén nem szűnt meg. Az ember társas lény. Mit tegyen, ha épp nincs társa, társai, akikhez kielégítő módon kötődhetne? Keres magának egyet. Ha máshogy nem, saját faján kívül.

Az ebek rendkívül kifinomult érzékkel képesek olvasni a testbeszédünket, kötődnek hozzánk és sok esetben hatékonyabb, letisztult interakcióra képesek. Szoktuk is mondani, hogy a kutyák feltétel nélküli szeretettel viszonyulnak hozzánk. Mindennapi jelenlétükkel képesek vagyunk a hiányzó emberi kapcsolatainkat, érzéseket, játszmákat általuk kifejezni és megélni.

Ebbe beletartozik a valakihez tartozás, gondoskodás, törődés, felelősségvállalás. Évezredek óta bennünk lévő, a fajfenntartást biztosító ősi ösztönökről van szó, amelyeket egészséges dolog kiélni. Az ebek pedig erre tökéletesen alkalmas alanyok. Attól viszont, hogy képesek pótolni a hiányzó emberi kapcsolatokat és interakciókat, még nem válnak emberré.

A ló túlsó oldala

Kutyát nem tarthatunk ugyanúgy, ahogy egy saját fajunkhoz tartozó gyerekkel tennénk. Ennek számos miértje van, ami egyetlen egyszerű okra vezethető vissza: egy másik fajról van szó. Akármennyire is sok hasonlóságot mutat egy eb egy emberrel – vagy csak simán beleképzelünk jó pár emberinek tekinthető tulajdonságot – a kutya attól még kutya marad. Más igényekkel, más „működéssel”. Hosszasan lehetne sorolni azokat a károkat, amelyeket egy négylábú egészségében és viselkedésében okozhatunk azzal, ha erről az egyszerű dologról megfeledkezünk.

Az, amikor a kutyámra gyermekemként tekintek, így emlegetem másoknak, ez rólam szól. Arról, amit én érzek irányába, az én saját belső világomban. De ez az attitűd és a kimondott szavak önmagukban nem fogják azt eredményezni, hogy neki is jó lesz az, hogy ő az én „gyerekem”. Ehhez állatként kell kezelnem, ismerve és figyelembe véve az ő saját igényeit.

A mostani elmagányosodott, megkopott emberi kapcsolatokkal tűzdelt világban az ebek ott vannak mellettünk, hogy ne érezzük azt, magunkra maradtunk. Ezért cserébe tiszteljük meg őket azzal, hogy a saját fajukhoz tartozó igényeiket is megismerjük és eszerint tartjuk őket, biztosítva ezzel jólétüket. Ne éljünk vissza az önzetlen szeretetükkel. Hagyjuk meg őket kutyáknak.

A témával részletesen foglalkozik a Kutyabajok legutóbbi adása:

(Képek: Getty Images Hungary)