A kutya, amelyet valaha a gyapjáért tartottak

A kutyák több mint 10 000 éve jelen vannak Amerikában. Már háziasítottak voltak, amikor Eurázsiából az első emberekkel együtt Észak-Amerikába érkeztek. A mai Washington állam partvidéki részein és Délnyugat Brit Columbiában a régészek olyan kutyamaradványokat találtak, amelyek akár 5000 évesek is lehetnek. Az ebek számos különböző szerepet töltöttek be az észak-amerikai őslakos közösségekben, beleértve a szállítást is, amit a világ más részein több különböző háziállat végzett.

Az európaiak érkezése előtt a Csendes-óceán északnyugati részén élő őslakos Coast Salish népek hagyományosan egy hosszú szőrű kutyafajtát tartottak azért, hogy a szőrükből textilt készítsenek. Az alpakák és lámák mellett ezek a gyapjas kutyák azon kevés ismert állatok közé tartoztak Amerikában, amelyeket szándékosan, a gyapjukért tenyésztettek. A gyapjas kutyák tartásának és a gyapjas kutyaszőrből készült textilkészítésnek a gyakorlata azonban a 19. század folyamán visszaszorult, és ezeket a gyapjas kutyákat a 20. század elejére kihaltnak tekintették. De vajon mi történt velük?

A gyapjas kutyák a kapitalizmus áldozatai lettek volna?

Ma az egyetlen bizonyítottan gyapjas kutya, Mutton bőrét a Smithsonian gyűjteményében őrzik 1859-es halála óta. Életében az eb George Gibbs, a Northwest Boundary Survey expedíción dolgozó természettudós társa volt, aki Brit Columbia, és az amerikai Csendes-óceán északnyugati részének feltérképezésén dolgozott. Mutton halála után lehetőséget nyújtott arra, hogy többet is megtudjunk a gyapjas kutya származásáról és tartásáról. Audrey T. Lin, Chris Stantis és Logan Kistler egy nagy kutatócsapat tagjai több őslakos személlyel dolgoztak együtt a tanulmányuk során.

Az európaiak érkezése előtt többféle kutya is létezett a Csendes-óceán északnyugati részén. Nagyobb falusi kutyák és vadászkutyák, valamint kisebb gyapjas kutyák, amelyeket mind elkülönítve tartottak a keresztezés elkerülése érdekében. A gyapjas kutyák valamivel nagyobbak voltak, mint a modern amerikai eszkimó kutyák. Felkunkorodó farkuk, hegyes fülük és rókaszerű hegyes arcuk volt. Ugatás helyett vonyítottak.

Hagyományosan csak a magas rangú Coast Salish nők tarthattak gyapjas kutyákat, és egy nő vagyonát az határozta meg, hogy hány kutyája volt. A kutyaszőrből szőtt takarók, amelyek gyakran keveredtek hegyi kecskék szőrével, vízimadarak tollával vagy növényi szálakkal, fontos kereskedelmi és ajándéktárgyak voltak. A történészek és közgazdászok visszatekintve először úgy gondolták, hogy a gyapjas kutyafajta eltűnése egyszerű a kapitalizmus eredménye volt: az olyan vállalkozások, mint a Hudson’s Bay Company által kínált olcsón gyártott takarók miatt, a Coast Salish takaróira már nem volt igény. Miért fektettek volna tehát óriási mennyiségű időt és munkát a gyapjas kutyák tartásába, és a hagyományos módon történő takarók készítésébe, amikor egyszerűen meg lehetett vásárolni a gépi szövésű takarókat?

Inkább a gyarmatosításban keresendő a helyzet megoldásának kulcsa

A Coast Salish nép azonban nem ért egyet ezzel a gondolatmenettel. Debra qwasen Sparrow, a Musqueam Nemzet mesterszövője elmagyarázta, hogy: „A takarók valójában mesélnek a történelemről, a családjainkról; ahogyan a közösségekben azonosították magukat, tükröződik a takarókban.”

A nép állítja, soha nem váltak volna meg önként szeretett kutyáiktól. A gazdasági oldalról megközelített magyarázat figyelmen kívül hagyja a gyapjas kutyák kihalásában a gyarmatosítás óriási szerepét. Az elnyomó kormányzati politikák megpróbálták ellenőrizni és visszaszorítani az őslakos kulturális gyakorlatokat.

„Azt mondták nekik, hogy nem végezhetik el a kulturális dolgaikat. Ott voltak a rendőrök, az indián ügynökök és a papok. A kutyákat nem engedték meg. (A nagymamámnak) meg kellett szabadulnia a kutyáktól. Így a család soha többé nem látta őket” – mesélte el Xweliqwiya Rena Point Bolton, a Stó:lō Nation időse a kutatócsoportnak. Így végül nem maradtak többé Coast Salish gyapjas kutyák.

Mutton életének kirakósdarabjai

Bár Mutton több mint 160 éve archivált bundájához hozzáférhetünk, senki sem tudja pontosan, hogyan szerezte meg Gibbs. Valószínű azonban, hogy a kutyát a Stó:lō Nation területén a helyi közösségekkel való együttműködés során szerezte. Hogy a kutatócsoport felfedhesse az eb titkát, modern technikák segítségével arra törekedtek, hogy válaszokat találjanak a Mutton fajtájával és származásával kapcsolatos kérdésekre.

Először stabil izotópelemzést alkalmaztak (valaha élő szövetek kémiai elemzését lehet ezzel elvégezni), hogy többet megtudjanak Mutton környezetéről: hogy milyen ételeket fogyasztott, és milyen volt az egészségi állapota. Az idősek és hagyományőrzők interjúi megerősítették, hogy a gyapjas kutyák étrendje jelentősen eltért a falusi kutyákétól. Fontos volt ugyanis, hogy a bundájukat fényesen tartsák, így speciális étrenden éltek. Például lazacot, jávorszarvast vagy bizonyos helyi növényeket is biztosítottak számukra.

Mutton szőrének stabil izotópértékei arra utaltak, hogy hosszabb ideig kukoricát is evett, de egyre kevesebbet egészen halála előttig. Az egyik expedíciós tag levelei azt sugallták, hogy a kukoricaliszt-készletük fogyóban volt, és az importált készleteket a helyiekkel folytatott kereskedéssel pótolták. Bár Gibbs a naplójában megjegyezte, hogy Mutton beteg volt a halála előtt, nem találtunk izotópos bizonyítékot krónikus betegségre; Mutton valószínűleg gyorsan betegedhetett meg és pusztulhatott el.

Mutton családfája

A kutatók genetikai elemzést is végeztek, hogy betekintést nyerjenek a kutya származásába, és megértsék a faj hosszú távú tenyésztési irányát. Mutton DNS-ét szekvenálták, és összehasonlították egy kortárs falusi kutyával, amelyet a felfedezők egy ismeretlen faluban a Csendes-óceán északnyugati részén ejtettek el. Ezen túl Mutton DNS-ét számos más modern, és ősi kutya genetikai paneljével is összevetették.

Megállapították, hogy Mutton valójában egy ritka példa egy őslakos észak-amerikai kutyára, amelynek prekoloniális származású, és jóval a fehér telepesek megérkezése után is élt még. Mutton és több mint 200 ősi és modern kutya mitokondriális genomjának adatkészletét felhasználva kidolgoztak egy bonyolult családfát. A fa alapján a becslések szerint Mutton legutóbbi közös őse egy másik ősi kutyától vált el, amely Brit Columbiából származik valamikor 1800 és 4800 évvel ezelőttről. Ez az adat pedig összhangban áll a régészeti feljegyzésekkel. Más szóval tehát a gyapjas kutyafajta évezredek óta elszigetelten élt más kutyáktól.

Mutton genomjában beltenyésztés nyomait is fedezték, ami csak gondos, hosszú távú szelektív tenyésztési irányítással lehetséges. Azonosították továbbá olyan gének variánsait, amelyek a hajjal és a bőrrel kapcsolatosak, beleértve a KRT77 és KANK2 géneket, amelyek az emberek esetében megjelenő gyapjas hajhoz, vagyis a kifésülhetetlenhaj-szindrómához kapcsolódnak.

Mutton azonban egy nagyon ingatag időszakban élt. Például 1858-ban több mint 33 000 bányász érkezett a mai Brit Columbiába aranyat keresve. Ez az áradat nyomot hagyott a kutya DNS-ében is. A kutatók megállapították, hogy genomjának mintegy nyolcada – amely egy dédszülő DNS-mennyiségének felel meg – a telepesek által behozott európai kutyáktól származik.

Feltehetően így nézhettek ki ezek a kutyák: 

Egy kutya, amely kaput nyit a múltra

Végül pedig, hogy felkerülhessen a pont az i-re, szoros együttműködésben dolgoztak egy tudományos művésszel is, aki kutyacsontleletek és Mutton bundája alapján tudományos pontossággal rekonstruálta, hogy hogyan nézhettek ki ezek a kutyák életükben.

Mutton az utolsó olyan kutya, akiről tudomásunk van, és aki ilyen nagy mennyiségű prekoloniális örökséggel rendelkezik. Az európai gyarmatosítás pusztító hatással volt az észak-amerikai őslakosokra. Az a tény, hogy Muttonban ennyi őslakos kutya-DNS van, annak a bizonyítéka, hogy a Coast Salish emberek számára rendkívül fontos volt, hogy életben tartsák a gyapjas kutyák hagyományát.

Néhány Coast Salish-tag szeretné, ha a gyapjas kutyák ismét visszatérnének családjaikhoz. Jelenleg azonban nincs mód az eredeti gyapjas kutyák visszahozására, például Mutton klónozásával, mivel DNS-e több mint 160 év eltelte után túlságosan degradálódott. Azonban a jövőben lehetőség lenne arra, hogy egy újfajta gyapjas kutyát létrehozzanak szelektív tenyésztéssel és gondos odafigyeléssel.