Gepárd és Kangal Afrikában – pásztorkutyák a gepárdok védelmében? Sikeres volt a kísérlet?

Kevesen tudják, de Afrika bizonyos részein Törökországból importált kangal pásztorkutyákat használnak évek óta a nagymacskák túlélésének elősegítésére. Hogyan zajlik ez a program és milyen módon védhetik meg a pásztorkutyák a gepárdokat?

Czéher Györggyel beszélgetünk, aki pár éve személyesen kereste fel a nairobi gepárd megőrzési központot.

AÉK: György, mi a program lényege és hogyan lehetséges az, hogy az egyik legkeményebb pásztorkutya segít Afrikában egy, a szempontjukból ellenségnek tekinthető nagymacska faj megmentésében?

CGY: Ez a program sokkal kiterjedtebb, mint pusztán a kutyák alkalmazása a gepárdokkal kapcsolatban. Afrika különböző területein 100 évvel ezelőtt a mostani becslések szerint körülbelül 100.000 gepárd élt, akik száma napjainkra alig 6800 egyedre csökkent. Ez azt eredményezte, hogy a vadon élő gepárdoknak a kromoszóma készlete, a genomikája tulajdonképpen 1%-ban tér el egymástól. Másként megfogalmazva, szinte egymás ikreinek tekinthetőek a vadon élő gepárdok.

A másik probléma, amivel a namíbiai gepárd központ többségében amerikai kutatói szembesültek az az volt, hogy a gazdálkodó, kecskét és juhot tartó népcsoportok a vadon élő gepárdok ragadozását nem tolerálják, ha egy gepárd megölt egy haszonállatot, ők azonnal lelőtték ezeket a példányokat, ezzel tovább csökkentve az amúgy is rendkívül veszélyeztetett állományt. Ez olyan mértékű drasztikus csökkenést jelentett, hogy valamit tenni kellett ez ellen.

Egy amerikai kutató, aki Namíbiában dolgozik, a török kormánnyal karöltve létrehozott egy vegyes programot, amiben török kangalokat és anatóliai juhászokat hoztak be nagy számban a területre és létrehozott egy kutya tenyész telepet. Az itt nagy számban felnövekvő pásztorkutyákkal igyekeztek, igyekeznek megvédeni a gazdák nyájait.

AÉK: Mi lett a program végeredménye, hogyan voltak képesek ezek a kutyák a nyájakat védeni nagymacskákkal szemben?

CGY: A program vegyes eredményeket hozott, nem tekinthetjük 100%-ban sikeresnek. Hogy miért mondom ezt? A gepárdról köztudott, hogy a leggyorsabb szárazföldi emlős ragadozó állat és olyan gyorsan képes elejteni a kecskét, vagy a juhot, hogy a kutyák legtöbbször már a tetemről tudják csak elzavarni. Ha belegondolunk, ez egy kétélű dolog, hiszen a jószág elpusztul, vagy kényszer vágni kell, de a gepárd is éhes marad, hiszen más zsákmány után kell néznie.

Részben azonban mégiscsak bevált a program, hiszen a gepárdok, ugyanúgy, mint más nagy testű ragadozók, az idejük jó részét a környezetük tanulmányozásával töltik, figyelnek és okulnak az eseményekből. Így ezek a mély hangú, nagy testű kutyák már néhány sikertelen zsákmány szerzést követően elriasztják a ragadozókat, mert a gepárdok megtanulják: ha ilyen kutyák vannak a környéken, hiába sikeres a haszonállat elejtése, ők éhen maradnak. Tehát ha olyan területeken jelennek meg, ahol nagy számú kangal van, eleve elkerülik a velük történő konfrontációt és a jószág ejtést.

A helyiek tapasztalata szerint 80-100 %-ban sikerül megakadályozni a gepárdok ragadozását háziállatokra, ami a gepárd védelemnek egy fontos láncszeme, mert a gepárdok nem ölik meg a jószágot, a gazdák pedig nem lövik le a ragadozókat. Még egy tekintetben nem volt maradéktalanul sikeres a program. Az eredeti elképzelés az volt és részben ezért esett a választás a kangalokra, hogy az anatóliai száraz időt jól torelásó kangalok majd az afrikai szélsőséges meleg időjárást is jól viselik. Mint kiderült, ez korántsem ilyen egyszerű és bizonyos időszakokban a kutyák közül is több elpusztult. Ettől függetlenül ez a program már több mint 25 éve zajlik és a végeredménye inkább pozitív, mint negatív.

AÉK: Hogy lehetséges az, hogy a kangalok el tudják riasztani a gepárdokat a már elejtett zsákmánytól, miért hátrálnak meg a gepárdok velük szemben?

CGY: Amit az európai ember általában nem ért, hiszen nincsenek ilyen tapasztalatai, hogy ezeken a területeken mindenki szempontjából a túlélésért megy a harc. 2012 és 2017 között például Namíbiában egy olyan aszályos időszak volt, hogy az állattartó populáció állatainak több mint 90%-a elpusztult és egész népcsoportoknak kellett új megélhetés után néznie, ha tudott. Ezeken a vidékeken ezért jelent sokak számára egy nagyragadozó jelenléte sok esetben élet halál kérdést és nem csak gazdasági, vagy kényelmi kérdést.

A helyiek és az ott dolgozó kutatók azt mondták el nekem, hogy egy állattartó általában 3, vagy több kutyát használ egy nyáj védelmére, ami, ilyen éghajlati viszonyok között már egy meglehetősen nagy elriasztó erőt képvisel a nagyragadozók felé is. Maga a kutya jelenléte, főként a nagy és erős kutyáké, hiába kisebb méretű, mint egy nagymacska nagyon hatékonyan elriasztja a ragadozókat. Miért? Azért, mert abban a klímában, ahol még egy üldözést is kétszer meg kell gondolni, mert annyira a gutaütés határára kerül az állat a túlhevülés miatt, egy sérülés óriási rizikót jelent egy nagyragadozó számára. Minden sérülés túl „drágává” teszi a vadászatot. Ezért van óriási jelentősége annak, hogy egy évszázadok óta ilyen típusú munkára szelektált és tenyésztett kutya típus megjelent ezeken a vidékeken, akik nagyon régóta beváltak a világ másik részein és a fizikumuk is kitűnő.

Ezekbe a próbálkozásokba egyre jobban beletanulnak a helyi pásztorok is és a kutyák is lassan alkalmazkodnak az új kihívásokhoz. Ilyen alapon a program többségében sikeresnek mondható, habár korántsem vezetett annyira egyenes út a győzelemhez, mint eleinte feltételezték. „Járulékos”, sőt, nagyon fontos helyi megfigyelés az is, hogy a kangal falkák jelenléte az orvvadászok egy részét is elriasztja a környékről, hiszen a helyi kis termetű kutyákkal szemben egy kangal rendkívül erőteljes jelenség és riasztó hatású.