Az elit luxusfürdőbe vitte kutyáit, míg a kóbor ebeket irtották: a fővárosi kutyatartás a századfordulón

A századfordulón különös kettősség jellemezte a magyar kutyatartási szokásokat. Míg vidéken jórészt csak munkakutyák éltek, a fővárosban megjelentek a kedvencként tartott ebek, akiknek igen érdekes élete volt akkoriban.

A 19. század közepén a nagyvárosi kutyatartás egyre inkább elterjedt. A kutyák ettől kezdve hazánkban nemcsak haszonállatok, hanem társak is voltak. Az ebek számának növekedésével a kóbor kutyák populációja is megnőtt, ami akkoriban különösen sok problémát okozott nemcsak Budapest, de az ország összes településének lakóinak. Ugyanis gyakran előfordult, hogy az állatok megharapták az embereket, és ezt tovább súlyosbította a tény, hogy akkoriban a veszettség sokszor felütötte a fejét.

A veszettség problematikája

„A veszett ebek nagy aggodalmat okoznak az utolsó időben a fővárosban. A fővárosi egészségügyi bizottság behatóan foglalkozott a teendő intézkedésekkel. Azt határozta, hogy felvilágosító irat bocsáttassák közre, a mely a víziszony tüneményeit az ebeknél népszerűen tárgyalja s ezáltal a betegséget a laikus előtt is felismerhetővé tegye; azután határozták, hogy a kutyákat kötélen kell vezetni s ezenkívül szájkosárral kell ellátni; végre, hogy a gazdátlanul bolyongó ebeket össze kell fogdostatni s ki kell irtani. Mindez teljesen helyes és indokolt intézkedés; hogy azonban sikere legyen, a legfontosabb, hogy szigorúan végre is hajtassék.” – olvasható az Orvosi Hetilap 1882. januári számában.

De számos korabeli újságban olvashatók cikkek arról, hogy éppen melyik településen fordult elő veszett kutya-támadás.

A hatóság végül 1836-ban hozta meg a Dühös állatok marását és veszettséget távoztató orvosi közbátorsági rendeletét. Ez alapján „minden kutya, melly utczákon’ s köz helyeken egyedül futkos és nyakán különös jegy (nyakszalag) nincsen, üttessék agyon’ s takaríttassék el…”

Kutyajegy, szájkosár és póráz

A kutyatartás Szentháromsága akkoriban a kutyajegyet, a szájkosarat és a pórázt foglalta magában. A budapestieknek az 1888-as szabályrendelet értelmében adózniuk kellett kutyájuk után. Az állatorvos évente két alkalommal megvizsgálta az ebeket, és védjeggyel látta el (1882-es rendelet). „Minden, a főváros területén tartott vagy a vidékről bárki által behozott eb az utczákon, tereken vagy egyáltalán a házon kívül bárhol a védjegy mellett még a marás lehetőségét kizáró módon megerősített szájkosárral látandó el.” Amelyik kutya pedig nem felelt meg ezeknek a követelményeknek, azt a gyepmester ölte meg.

A kutyatartás ára

A kedvtelésből tartott kutyákat akkoriban feleslegesnek tartotta a hatóság, így semmi sem szabott gátat a kivetett adóknak és szabályozásoknak, hiába ellenezték a polgárok és az Országos Állatvédő Egyesület is.

Ám a póráz és a szájkosár használatát nem mindig vették szigorúan. Akkor azonban igen, amikor veszettség miatt 5-6 hétre ebzárlatot rendeltek el. A kutyák ki voltak tiltva az éttermekből, kávézókból és a tömegközlekedési eszközökről. Ennek fő oka a veszettség volt. Azonban, ahogy a Pesti Hírlap is fogalmazott 1912-ben: „A veszett kutyák nem a jól táplált, gondozott, agyonfürösztött és mindig száj kosárral látható ebek közt keresendők, hanem a külvárosokban, ott, ahol ritkábbak a házak, ahol az ételmaradékokat az utcára vagy a ház mögé öntik, ahol a reggeli órákban megjelennek a kóbor kutyák…”

És valóban, sajnos számos újságcikk tanúskodik ezekről a vidéki esetekről, de olykor a lakosság ellenezte az ebekkel szembeni kegyetlen fellépést:

„Apátfalva községben ebveszettség dühöng. A veszett kutyák már több embert martak meg, akiket a fővárosi Pasteur-intézetbe szállították. A község utcáin a veszett kutyák úgyszólván szabadon kóborolnak. A hatóság elrendelte az összes apátfalvai kutyák kiirtását, de a falu népe valóságos lázongással fogadta a parancsot teljesíteni akaró gyepmestert. Most a gyepmester csedőri fedezettel irtja ki a kutyákat…” – olvasható a Pesti Hírlap 1912. novemberi számában.

Oktatófüzet a budapesti gazdiknak

Az 1882-es budapesti rendelethez oktatófüzetet is csatoltak a hatóságok, melyben a gazdák útmutatást kaphatnak arról, hogyan kell kutyát tartani. Például szerepelt benne, hogy az ebeket naponta szabad levegőre kell vinni, és az etetésre is kitértek:

„A házieb kevés hússal, hanem inkább porczos részekkel, általa összerágható csontokkal, levesmaradékkal és ennek levében áztatott kenyérrel vagy kutyának készült kétszersülttel, a szoba-eb pedig tejjel és ebben vagy levesben áztatott kenyérrel tápláltatik. (…) „Túlzsíros vagy igen meleg táplálék a kutyának nem válik egészségére.”

A háború hatásai

A Pesti Napló 1916. októberi számában fejezte ki aggodalmát a kutyák iránt. Ugyanis a háború miatt nemhogy az embereknek, de az ebeknek sem volt mit enniük.

„Akik pedig szivükön viselik a rostélyosra és zsírra fel nem váltható állat sorsát is, azoknak rendkívül sok a gondjuk és a költségük. E mellett ott leselkedig az állandó veszedelem a pesti kutya fölött: az ebzárlat, amelyet most rendkívüli szigorusággal alkalmaznak. Úgyszólván (…) ebzárlat van, s ha a kutyajegy, szájkosár és póráz hármas követelménye közül csak egy is hiányzik, a szakadatlanul vadászó gyepmester kezébe kerül a kutya. Azelőtt az összefogdosott állatok száma évenkint kétezer volt, most négyezerre emelkedett.” – olvasható a lapban.

A budapesti luxuskutyák

Később azonban, amikor a nagyvárosi polgári középosztály száma megnőtt, a kutyatartás is egyre kiszélesedett, hiszen ez is az úri életmód egyik részének számított. Az ebek után továbbra is komoly adókat kellett fizetni, a becslések szerint minden második vagy harmadik középosztálybeli háztartásban tartottak kutyát Budapesten. A városban hetente kétszer rendeztek kutyavásárt, 1910-től pedig rendszeresen kutyakiállításokat is. Az első világháború után pedig egyre népszerűbbek lettek az efféle események.

A budapesti kutyaőrültek legelitebb helye bizonyára a svábhegyi kutyapanzió, – fürdő vagy – szanatórium volt, kinek, hogy tetszik, hiszen több funkciót is ellátott az intézmény.

Vezetője így nyilatkozott a Magyarság 1939. júliusi számában:

„Abból indultam ki, hogy manapság oly sok a kutyabarát, akik tudnak és akarnak áldozni kedvenceikért. Ide leginkább utókurára jönnek a kutyák, de van, amelyik megfelelő nevelést kap itt. Most még elején vagyok a munkámnak, mindössze 18 kutya van a penzióban, de most jön a nyaralás, utaznak a pestiek s emelkedni fog a forgalom.”

Micsoda bánásmód!

Az állatorvos azt is megosztotta a riporterrel, hogy egy nap kétszer főznek frisset az ott nyaraló kutyáknak, de van olyan eb is, aki gyomorsav-problémák miatt hatszor is eszik egy nap. Az egyik ebet pedig finnyás kisasszonyként jellemezte. Nem véletlen, minden vendégnek egyéni étrendje van, hiszen mindenki mást szeret és mások az igényei.

Az intézményben kutyakiképzés is folyt, a doktor tanította az ebeket többek között szobatisztaságra is, de emellett a panzió szanatóriumként is szolgált. Számos eb itt töltötte felépülési idejét egy súlyos betegség vagy baleset után. Bár a panzió szolgáltatásai borsos áron voltak elérhetők, igen népszerű volt akkoriban. Nagyon ügyeltek a rendszeres fertőtlenítésre, a kutyák igényeire, étrendjére, egészségére, oktatására, és a gazdákat külön arra is megkérték, hogy hozzák magukkal az ebek kedvenc takaróját, edényét.

(Felhasznált források: Arcanum Digitális Tudománytár: História 2011/3. száma; Orvosi Hetilap, 1882. január, 26. évfolyam, 2. száma; Magyarság, 1939. július, 37.száma; Pesti Napló, 1916. október, 67. évfolyam, 303. száma; Pesti Hírlap, 1912. november, 261. száma)