Sok kutya ilyen előítéletek miatt nem talál gazdára

Október 1-je a fekete kutyák világnapja. A feketekutya-szindróma pedig egy, a mai napig is létező jelenség, amely számos ősi mítoszból táplálkozik.

Cikkünk célja, hogy megtudjuk, mekkora hatást gyakorol a kormos ebekre a feketekutya-szindróma, és hogyan segíthetünk nekik abban, hogy megszabaduljanak az előítéletektől.

Mi az a feketekutya-szindróma?

Azok, akik a kutya-örökbefogadás világában tevékenykednek, gyakran aggódnak a feketekutya-szindrómának nevezett jelenség miatt. Ez azon a megfigyelésen alapul, hogy főleg a nagyobb, fekete kutyákat – különösen a labrador retrievereket, a juhászkutya-keverékeket, a bull típusú kutyákat és a rottweilereket – figyelmen kívül hagyják, szemben a kisebb, világosabb színű kutyákkal, amikor örökbefogadásról van szó.

Sokak szerint a fekete kutyák elutasításának oka kulturális örökségünk része lehet. Az ókori egyiptomi, görög, római és északi mitológiában a fekete kutyákat gyakran a halállal és a természetfelettivel társították. Ők voltak a gonosz küldöttei, a brit és európai folklórban pedig ezek a démoni fekete kutyák az élet és halál közötti határvonalon lebegtek. Érdekesség, hogy egy ilyen legendából táplálkozik a Harry Potter-filmek Tapmancsának karaktere is.

Azok, akik menhelyeken dolgoznak, gyakran azzal érvelnek, hogy ezek a háttérben megbújó negatív elképzelések sztereotípiává váltak. Amelyet ráadásul a fekete kutyákra épített popkulturális utalások meg is erősítenek. A leendő kutyatulajdonosok pedig tévesen, sokszor tudat alatt határozzák el, hogy a fekete kutya rossz, mi több, őket is negatív színben tüntetheti fel.

Az elmélet tesztelése

Stanley Coren, a British Columbia Egyetem pszichológiaprofesszora és a Psychology Today szerzője az elmélet tesztelését 60 egyénen végezte, akiknek lehetőségük volt kifejezni az érzéseiket csak a színükben eltérő kutyákkal kapcsolatban.

A célfajta a labrador retriever volt, mivel ez a fajta három színben fordul elő: fekete, barna és sárga. Három fotót használt a kutyák fejéről, hasonló háttérrel és hasonló pózokban, zárt szájjal. Ezenkívül három álló fotó is készült, mindegyik színről egy-egy. Ezt a 6 fényképet 12 másikkal keverte össze, amelyek fele kutyafejeket, fele pedig álló kutyákat ábrázolt. Ezek a töltelékfotók részben színes kutyák voltak: beagle-ök, border collie-k, dalmaták, angol cocker spánielek, ausztrál pásztorkutyák és corgik.

Minden egyes képhez négy kérdést tett fel az alanyoknak; nevezetesen, hogy: mennyire tetszik nekik a kutya kinézete, mennyire gondolják barátságosnak, mennyire lenne jó családi kedvenc, és mennyire valószínű, hogy a kutya agresszív lesz. A válaszok 1-től 7-ig terjedő skálán mozogtak.

Az eredményeket ez a táblázat mutatja:

Ha a menhelyi dolgozók megfigyelései helyesek, akkor azt várnánk, hogy a fekete kutyákkal kapcsolatos hozzáállás negatívabb lesz. És pontosan ez is történt. A megfigyelők úgy vélték, hogy a fekete kutyák kevésbé vonzóak, kevésbé barátságosak, és kevésbé valószínű, hogy jó házi kedvencek lesznek, mint a barna vagy a sárga kutyák. És talán még fontosabb az a tény, hogy a fekete kutyákat hajlamosak agresszívabbnak tartani, mint a barnákat vagy a sárgákat.

Fontos azonban kiemelni, hogy ezek az adatok nem azt mutatják, hogy a fekete kutyákat nem szeretik, mivel a skála középpontja 4, és a fekete kutyákat a jó oldalra sorolják kinézet, barátságosság és családi kedvencként való alkalmasság szempontjából. Azonban az a tény, hogy alacsonyabbra értékelik őket, mint a többi színt, némi bizonyítékot ad arra, hogy létezik a feketekutya-szindróma.

De tehetünk értük!

Szerencsére vannak azonban olyan dolgok, amikkel szerethetőbbé tehetjük őket. Persze amellett, hogy tudatosan próbálunk a gondolatainkon, esetleges berögződéseinken módosítani. Erre remek példával szolgál Coren professzor története:

„Egyszer egy eseményt vezettem Észak-Albertában, ahol egy parkban tartottunk kutyanapot. A helyi SPCA számos kutyát hozott, hogy örökbefogadásra kínálják őket. Az egyik egy nagy labrador retriever volt, akit Truckernek (a kamionosokra használják ezt a kifejezést – a szerk.) hívtak, és ragyogó fekete bundája volt. Csodálatosan szelíd személyisége volt, de az SPCA dolgozói attól tartottak, hogy színe miatt nem fogják örökbe fogadni. Azon keseregtek, hogy már régóta a menhelyen van. Azt mondtam nekik, hogy fogadni mernék, hogy aznap örökbe fogják fogadni a kutyát.

Átrohantam az utca túloldalán lévő boltba, és vettem egy élénk, színes kendőt, amit a kutya nyaka köré kötöttem. Aztán azt mondtam a dolgozóknak, hogy át kell nevezni a négylábút Happyre (Boldog – a szerk.), és biztosítottam őket, hogy a kutyák nagyon gyorsan megtanulják az új neveket. Ott állt a színes kendőjében, egy kártyával, amelyen az állt, hogy ő Happy, és nagyon édesnek tűnt. Aznap délután örökbe is fogadták.”