„Az a két hülye a kerítésen belül nyalatja magát a farkasokkal”: így nevelt Wolfpista farkaskölyköket kutyája segítségével

Szilágyi István, közismertebb nevén Wolfpista a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnöke, állatkoordinátor és a Veresegyházi Medveotthon Predator Programjának vezetője. Több évtizedes pályafutását állatmentőként kezdte, később pedig a vadállatok felé sodorta az élet. Farkasokat, medvéket nevelt fel és mentett meg, és igyekszik minél többet tenni azért, hogy ezekről az állatokról egy valós kép alakuljon ki az emberek fejében, és ne csak a mesék, sztereotípiák alapján ítéljék meg őket.

A következő, a Vadak között szabadon című könyvéből származó részlet arra világít rá, hogy a farkaskölykök felnevelése egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt sokan gondolnák. Ők nem kiskutyák, akik kedvesek és szelídek lesznek, ha emberrel nőnek fel. Ők vadállatok, akik nem hazudtolják meg ösztöneiket.

„Gyakorlatilag gyesen voltunk otthon jó ideig a párommal. Tudtuk, hogy eljön a pillanat, amikor már szilárd táplálékra is szükségük lesz, ez, ugye, előzetes terveink szerint húspép vagy kutyáknak való kölyöktáp lett volna, amit alkalomadtán, óvatosan kínálunk nekik. Csakhogy ők vadállatok, még akkor is, ha pár hetes, alig kinyílt szemű kölykök. Szóval egyik délután éppen feküdtem a hátamon, az egyik kisfarkas aludt a mellkasomon, én pedig éppen valamit nassolni akartam, már nem emlékszem, hogy mit, talán kekszet vagy chipset, de a kisfarkas egyszer csak, igazi ragadozó módjára, a fekvő helyzetéből felpattanva egyetlen pillanat alatt a számnál termett, és kitépte belőle a falatot. Ne felejtsük el, pár hetes, szopós állatról beszélünk.

Ekkor Dóra gyorsan hozott pár szem kutyatápot, amit betettem a számba, majd megengedtem, hogy a kisfarkas onnan kivegye. Ez ugye, a szájból etetés, amit az anyafarkas is megcsinál, és ami amúgy nagyon fontos bizalomépítő dolog a két állat között, de a farkas-ember kapcsolatban is. Ez az, amit a farkasokkal való munkánk során, mintegy látványetetésként, később is megtartunk. Etetjük jutalomfalatokkal a szánkból a bemutató során az állatokat. Jóllehet sokan csak annyit szűrnek le belőle, hogy az a két hülye a kerítésen belül nyalatja magát a farkasokkal. De azért szerencsére többen vannak azok, akiknek ez nagyon tetszik. Főleg, amikor elmondjuk, hogy mi ennek az értelme meg a lényege.

Természetesen azóta nagyon sokan megkerestek már azzal, hogy szeretnének ők is kisfarkast felnevelni. Ilyenkor elmondom, hogy mi is kell mindehhez az előbb említetteken kívül. Sokan azt gondolják, ez nagyjából ugyanolyan, mint egy elárvult kiscica vagy kiskutya felnevelése. Hát, nagyon nem. Ezek az állatok ugyanis már kiskoruktól kezdve, amikor éhesek, vagy ha csak táplálékot látnak, bevadulnak, kikapják a kezedből az eledelt, vagy elkezdenek üvölteni. Ha több is van egy helyen, akkor csapatban, és egymásra rákontrázva, amit azért nem minden szomszéd tolerál még kertvárosi környezetben sem. Főleg az éjszaka közepén.

Továbbá hihetetlenül éles karmaik vannak, amivel cumizás közben dagasztanak, belemélyesztik az ember sima bőrébe. Dóra és az én kezem is tele van kisebb-nagyobb karmolásnyomok okozta hegekkel. Gyakorlatilag folyamatosan szétkarmoltak minket. Szerencsére ezek nem látszanak a tetoválásaink miatt. Aztán szükség van egy jól szocializált, szófogadó kutyára is, aki folyamatosan ott van mellettük. Egyrészt, mert rajta keresztül sok minden megtanítható a farkasoknak, ugyanis a kutyát követni fogják, és ha például hívom a kutyát, akkor jönnek vele a farkasok is, és így egy idő után megtanulják a hívószót is. Kutya nélkül sokkal nehezebb és bonyolultabb lenne megtanítani ezt nekik, ha egyáltalán sikerülne.

Az úgynevezett gátolt harapás megtanításában is nagy segítség egy kutya. Amikor ugyanis a kisfarkas, ami nem tudja még felmérni, hogy a harapásával mekkora fájdalmat tud okozni, játékból bele-belekap a kutyába, az azonnal visszaharap, ha a kelleténél vadabbra sikerült a játék, így a kisfarkas meg fogja tanulni, meddig mehet el a harapásával, hogy ne okozzon fájdalmat, mert azt azonnal vissza is kapja. Valahogy ugyanígy tanulja ezt meg az anyjától is. Csak egy anyafarkas többet bír el, mint egy kutya, pláne egy ember. Az igencsak hasznos, ha nem nekünk kell mindezt megtanítanunk neki. Szerintem nem is tudnánk, még akkor sem, ha mi is visszaharapnánk. Bevallom, megpróbálkoztam párszor ezzel a visszaharapással én is, de képtelen voltam úgy harapni, hogy az fájjon nekik. Egyszerűen nem tudtam volna fájdalmat okozni nekik.

De az, hogy megtanulja már kiskorában, hogy a harapásával csínján kell bánnia, nagyon fontos lesz a későbbi ember-farkas kapcsolatban is. Gondoljunk csak akár a szájból etetésre, ha a farkas nem ismerné a gátolt harapást, akkor akár egy mozdulattal simán le tudná tépni az ember ajkait, és még csak nem is szándékosan.”

Ha érdekelnek Wolfpista további nem mindennapi történetei, ez az ajánló neked szól: