Érzéketlen, bunkó, rideg: akkor az én kutyámmal gond van? Márton Attila különvélemény

A kutyák vidám, életrevaló teremtések. Szeretjük is őket ezért. De mi van akkor, ha a négylábú, akivel megosztjuk az életünket, nem ilyen?

Mindenkiben él egy kép úgy általában a kutyákról és arról is, hogyan kell egy kutyával bánni, nevelni, milyenek az ideális hétköznapok együtt élve vele. Az elvárások halmazába viszont beletartozik az is, hogy a kutyánknak hogyan kell, de legalábbis kellene viselkedni. Ez viszont bizonyos esetekben köszönőviszonyban sincs a valósággal.

Rideg, romantika nélküli kutyák

Vannak kutyák, akik nem szeretik és nem is nagyon engedik, hogy babusgassák őket. Az egyik ilyen eb gazdájának Facebook-bejegyzése jött velem szembe a minap. Egy kis megerősítést és megnyugtatást kért, hogy ugye más is jár hasonló cipőben. Mert kedvence kilóg abból az ölelkezős, összebújós idilli képből, ami napi szinten szembejön velünk. Sőt, a szeretetéért fizetséget kér: simogatásért jutalomfalatot követel. Ahogy fogalmazott, a kutyája rideg és hiányzik belőle a romantika.

Egészen biztos vagyok abban, hogy nem elszigetelt esetről van szó, másokban is felmerült már ugyanez a dilemma: most akkor az én kutyámmal gond lenne? Miért nem olyan virgonc, miért nem szeret úgy, ahogy azt egy kutyának szokás?

A bejegyzés írója azért azt is megemlítette, hogy szereti kedvencét. Én pedig gyorsan hozzáteszem, hogy nem pellengérre akarom állítani, mivel az általa felvázolt helyzet és a felvállalt kétségek ékes példái annak, hogy a kutyákkal szemben vannak elvárásaink. És nem biztos, hogy minden esetben megfelelők.

Hogyan mutatom meg, hogy szeretlek?

A szeretet és a „szeretem a kutyámat” szavakkal nagyon szeretünk dobálózni. Még olyankor is, amikor valójában nem is erről van szó. A témához kapcsolódóan érdekes megvizsgálni nemcsak azt, hogy valójában mikor szeretek valakit, hanem ennek a másik irányú mozgását is: engem mikor szeretnek viszont?

A kutyák feltétel nélküli szeretetét sokszor emlegetjük. Én inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy feltétel nélkül kötődnek. Ez az embereknél alapesetben nem igazán van így. Mi várunk valamit cserébe. Legalább azt, hogy viszontszeressen minket a másik. És erre minden esetben vágyunk. Így nem csoda, ha valakit zavar a kutyája ridegsége és a várt visszajelzés elmaradása.

De hogyan kéne viszonoznia, kétséget kizáróan kifejeznie? Mikor érzem azt, hogy a részemről belefektetett energiát, törődést, szeretetet a másik visszaadja? És itt ismét az számít, hogy én személy szerint mit gondolok arról, hogyan lehet (és kell) kifejezni azt, hogy a másikat szeretem és fontos számomra. És ezt az ideálisnak nevezett életképet mi alapján alakítjuk ki? Például betekintünk abba, ahogyan ez másokkal megtörténik. Megtanuljuk – még ha nem is minden esetben jól – , melyek a szeretet kifejezésének különféle, elfogadott formái.

Megkomponált boldogság

Azért szoktam előszeretettel példaként felhozni a közösségi oldalakon található tartalmakat, mert ezek kihatással vannak arra, ahogyan vélekedünk a világról, milyen normák szerint élünk. Anno a filmekből tudtuk, hogy a boldog család olyan, amelyik kertvárosi övezetben él, két gyerekkel, egy kutyával. A roppant bonyolult szociális tanulási folyamatainkba beköltöztek a közösségi média platformok, amelyeknek komoly kihatása van saját érzékelésünkre és társadalmi normáinkra. Ami napi szinten szembe jön velünk Facebookon és Instán, nyomot hagy a gondolkodásmódunkban, ezáltal a napi viselkedésünkben és az elvárásainkban is. Ez alól pedig nem kivétel a kutyatartás sem.

A probléma ott kezdődik, hogy a képernyőn szemlélt dolgok egy beállított „valóság” részei. Ha valaki erőteljesen tolja mások arcába, hogy neki mennyire boldog és irigylésre méltó élete van, okkal gyanakodhatunk, hogy a plasztikképernyő világán kívüli azért nem minden ennyire szép és vidám. Így fejezzük ki magunkat olyannak, amilyennek szeretnénk magunkat látni, vagy láttatni mások szemében.

Amikor mi magunk szemlélődünk, ezt nem igazán gondoljuk végig. Elhisszük, hogy az úgy van. Látunk valamit, ami a másodperc töredéke. De nem látjuk a nap további 24 órájának többi részét. Lesz egy irracionális képünk arról, mások hogyan élnek, tartanak kutyát és hogyan szereti őket a kutyájuk. Mert ezt szeretnék kifejezni és megmutatni a külvilágnak. Még akkor is, ha nem ez a teljes valóság. De ettől mi még frusztráltak leszünk. Mert a mi életünk nem ilyen.

A torz elvárásaink csapdája

A kutyák nem lógnak a Facebookon és nem pörgetik naphosszat az Instagramot sem. Így nincsenek tisztában azzal, hogy melyek az éppen aktuális kis mozzanatok, amelyeket ha követnek, akkor beillenek az össznépi elgondolásba. És akkor ki tudják mutatni, hogy viszontszeretnek. Ők megmaradtak kutyáknak. Nem ismerik, nem követik az aktuális trendeket.

Mi viszont igen. Így pedig lesz egy nagyon sokszor félrevezető képünk arról, hogyan is kéne felelősen kutyát tartani és hogyan értékeljük azt, ahogyan kutyánk viselkedik. Mindennek káros kihatásáról órákon át lehetne beszélni. Kezdve a menhelyre visszavitt kutyákkal, amelyek nem voltak eléggé vidámak és hálásak, amiért nagyon jó fej emberek megmentették őket. De beszélhetünk az általam említett bejegyzés írójáról is, akiben azért megfogalmazódott a kétség, hogy valami náluk mégsem stimmelhet, mert nem olyanok a hétköznapok, mint ami a telefon képernyőjén visszaköszön beállított életképek formájában.

Lezárásként pedig egy kis lábjegyzet a kiinduló történethez.
Akármennyire is képesek a kutyák az emberéhez látszólag hasonló érzelmek kifejezésére, ezek nem ugyanazok. Ők másként működnek, mint a kétlábúak. Ezért viszonzásként ne várjunk el tőlük romantikát és mindenféle humán viselkedést.

A kutya a legváltozatosabb faj, viselkedését, temperamentumát tekintve is. Teljesen normális, ha egy kutya „rideg” és nem körülöttünk ugrabugrál a nap minden ébren töltött pillanatában. Sőt, nagyon sok extrém módon ragaszkodó kutya önmagában abnormális mértékben labilis, és ezért van szüksége az ember folyamatos közelségére. De erről majd egy másik alkalommal.