A kihalt erszényesfarkas vesztét az emberi ostobaság okozta

Vagy más néven a tasmán tigris. Már az első mondat után azonnal megfogalmazódhat benned a kérdés, hogy tulajdonképpen akkor egy kutyaféléről vagy egy macskaféléről van-e szó. Nos, egyik sem; ugyanis bár emlős volt az erszényesfarkas, míg kutyák és a macskák méhlepényesek, addig az a faj, hát igen, egy erszényes. (Hogy ez pontosan mit is jelent, arról majd később.) Jogosan kérdezheted akkor, hogy miért írunk róla a kutyás oldalunkon?! Nos, ennek több oka is van. Egyrészt egy zseniális fajról van szó, amit érdemes megismerni, másrészt pedig alkatát tekintve meglehetősen kutyaszerű. Na tessék, ennyi elég is ahhoz, hogy leigazoljuk a személyes, önző érdekektől vezérelt vágyunkat: valójában egyszerűen csak írni szeretnénk róla, és reméljük, hogy ti, kedves olvasóink is vevők lesztek rá. Ígérjük, megéri tovább olvasni!

Az erszényesfarkas 1936-ban halt ki, latin neve a Thylacinus cynocephalus, ami „kutyafejű erszényes kutyát” jelent. A következőkből megtudhatod, mit is jelent erszényesnek lenni, miért halt ki a faj, hol élt és mivel táplálkozott.

Mesterséges Intelligenciával (MI) utolólag színezett fotók: 

Mik azok az erszényesek?

Az erszényesek a rendszertani besorolás alapján az Emlősök osztályának (Mammalia), Elevenszülő alosztályának (Theria) Erszényesek alosztályágában (Marsupialia) foglalnak helyet. Az idesorolható fajok jellemzője, hogy utódaikat rendkívül fejletlen állapotban hozzák világra, majd az egyedfejlődés jelentős része az anyaállat testén kívül, jellemzően az emlőket körülvevő bőrredőben, vagyis az erszényben zajlik. A fejlettebb emlősfajoktól eltérően ezeknek az állatoknak nincs méhlepényük.

Érdekesség, hogy a magyar erszényesek elnevezést Vajda Péter költőnk alkotta meg 1841-ben a marsupiaux szó tükörfordításával. A francia kifejezés az erszényt jelentő latin marsupium szóból ered. Az akkor ismert erszényeseket már a 17. században is marsupiale néven is emlegették.

300-nál is több jelenleg élő fajt különböztetünk meg az erszényesek között. Fosszilis maradványaikat valamennyi kontinensen felfedezték.

Hatalmas és hatalmasra nyitható állkapocs jellemezte kis harapási erővel: 

Milyen állat az erszényesfarkas?

A húsevő erszényesfarkas valaha Ausztráliában (beleértve Tasmánia szigetét is) és Új-Guineában élt. Egy közepes vagy nagyobb testű csíkos kutyára emlékeztetett a megjelenése nagy állkapoccsal (amelyet akár 120 fokban képes volt nyitni); sárgás-szürkés bundával és fekete sávokkal. Rövid lábai voltak, és hosszú, vékony farka. Rövid lábai ellenére akár 2 méter magasra is képes volt felugrani. Hossza farkával együtt 100–200 cm volt, marmagassága körülbelül 60 cm, súlya 20–30 kg. Ám ahogy a bevezetőben már gonoszul lelőttük a poént, nem állt közeli rokonságban a kutyafélékkel. Legközelebbi ma is élő rokonai olyan más húsevő erszényesek, mint az erszényes vagy tasmán ördög, és a Dasyurus nembe tartozó különböző erszényesnyestek.

Az utolsó ismert tasmán tigris 1936-ban szenderült jobblétre egy állatkertben, mindössze néhány hónappal azután, hogy hivatalos kormányzati védelmet kapott. Számos megerősítetlen észlelés azonban felvetette a kérdést, hogy valóban kihalt-e akkoriban. A kutatók tulajdonképpen még ma is tesznek azért erőfeszítéseket, hogy visszahozzák a fajt. A projekt során az utolsó tasmán tigris DNS-ét egy Sminthopsis crassicaudata nevű kisegérre emlékeztető apró erszényes állat petesejtjeibe helyezik. A jelenlegi becslések szerint 2028-ra megvalósulhat a projekt.

Az ember eleget tud ahhoz, hogy elpusztítson egy fajt, de még nem jött rá, hogyan lehetne újrateremteni, amit elpusztított

– Gerald Durell, zoológus.

A nőstények akár négy kölyköt is hordhattak hátrafelé nyíló erszényükben. A hímeknek is volt egy kis erszényük, de hogy ennek milyen funkciója lehetett, azt nem tudjuk, ugyanis ők nem hordozták a kölyköket. Az erszényesfarkas a világ legnagyobb erszényes ragadozója lett azután, hogy az erszényesoroszlán körülbelül 50 000 évvel ezelőtt kihalt.

Az utolsó erszényesfarkasokról készült felvétel a hobarti állatkertben:

Hogyan haltak ki az erszényesfarkasok?

Ezek az állatok körülbelül 2000 évvel ezelőtt eltűntek Ausztrália szárazföldi területeiről. Ennek okát nem tudjuk biztosan, de valószínűleg vadászták őket, és/vagy erős versenyben álltak a dingókkal. A faj azonban továbbra is kitartott Tasmániában, ahol a dingóktól nem kellett tartaniuk. Helyesebben fogalmazva kitartottak addig, míg a britek gyarmatosították a szigetet, és vadászni kezdtek rájuk. Számuk több évtized alatt folyamatosan csökkent. Az utolsó ismert példány 1936-ban halt meg a hobarti Beaumaris Állatkertben. A bejelentett, de nem alátámasztott észlelések ellenére a fajt 1982-ben hivatalosan is kihaltnak nyilvánították.

Az előző rövid, de szomorú történtet érdemes árnyalni azzal, hogy körülbelül mindössze 5000 tasmán tigris élt Tasmániában, amikor az európaiak az 1800-as évek elején elkezdték a területek megtisztítását a települések számára. Hogy tovább sokkoljunk, a tigrisekből jelenleg körülbelül 5500 példányt számolhatunk meg a vadonban.

A britek tehát farmokat létesítettek a birkáknak és más haszonállatoknak. Mivel féltek attól, hogy a tasmán tigrisek a haszonállatokat megtámadják, 1840-ben a Van Diemen Land Co. jutalmat ajánlott fel minden megölt tasmán tigrisért. Tasmánia szintén hivatalos vérdíjat vezetett be 1888-ban. Az Ausztrál Nemzeti Múzeum adatai szerint körülbelül 3500 tasmán tigrist vadásztak le 1830 és 1920 között. Csekélység ugyan, de a faj kihaláshoz valószínűleg a betegségek és élőhelyük pusztítása is hozzájárult az Ausztrál Nemzeti Múzeum szerint.

Mit ettek a tasmán tigrisek, és hogyan vadásztak?

A legjobban akkor jártak volna, ha a gyarmatosítókat fogyasztják el, és akkor talán még ma is gyönyörködhetnénk bennük. A valóságban azonban szívesen fogyasztottak kengurukat és más erszényeseket, valamint rágcsálókat és kisebb madarakat is zsákmányoltak. A macskákhoz hasonlóan feltehetően lesből támadtak a prédára.

Félénk, óvatos állatok lévén főként éjszaka vadásztak, és általában egyedül vagy párosan követték zsákmányukat. (Az a hír járja, hogy olyannyira érzékeny lények voltak, hogy gyakran pusztultak el csupán a sokktól is.) Valószínű, hogy időnként baromfit és haszonállatokat is zsákmányoltak a farmokról, de ennek mértéke minden bizonnyal eltúlzott volt az Ausztrál Múzeum szerint. Egy 2011-es tanulmány szerint nagy, azonban gyenge állkapcsuk volt, ami azt jelzi, hogy valószínűleg nem tudták megenni a birkákat.