Kutyafejű istenek az ókori Egyiptomban: nem csak Anubiszt tisztelték

Gyakran hivatkozunk a „nagybetűs” kutyafejű istenként Anubiszra, ám az a helyzet, hogy bár ő a legismertebb, nem ő az egyedüli.

A kutyák végigkísérték az emberi történelem tetemes részét. Egyesek úgy gondolják, hogy 15 ezer, míg mások úgy, hogy 100 ezer éve kezdődött a partneri viszony, így talán az sem meglepő, hogy gyakran ábrázolták őket, és legendák is kötődnek hozzájuk. Ezért egy kis kitekintésként szeretnénk beszélni a kutyafejű istenekről, akik kiemelkedő szerepet töltöttek be az ókori egyiptomi vallásban.

Talán nem meglepő, hogy Egyiptom mitológiájában keresendő a legtöbb, elsősorban antropomorf, mégis kutyafélékre jellemző vonásokkal ábrázolt isten, hiszen több istenségük is összeköthető valamilyen állattal. Példának vehetnénk akár Hóruszt, az égbolt és a harc istenét, akit gyakran sólyomként vagy sólyomfejjel és embertesttel ábrázoltak. Vagy akár Rét (régiesebb nevén Rá), a napistent, akinek egyik jellemző ábrázolásmódja sólyomfejjel történt (Hóruszhoz való kapcsolódása okán), de szkarabeuszfejjel vagy éppen kosfejjel is megjelent.

Ha az alábbi, isteneket összekötő témánál (amit nemsokára részletesebben is kifejtünk) szeretnénk maradni, akkor felhozhatnánk még Ammutot is. A neve szívfalót (felfalót, elnyelőt) jelent, és azoknak a szívét falja fel, akiknek bűnei túl súlyosnak bizonyulnak végső elbírálásuk során. Ammut krokodilfejű, felsőteste egy oroszláné, alsó része pedig egy vízilóé. A sort még bőven lehetne folytatni, ám a továbbiakban maradnánk a kutyafejű isteneknél.

Egyiptomi kutyafejű istenek

Hogy egy kis kapaszkodót adjunk az előbb pedzegetett témához: mi is köti össze az alábbi isteneket? Az ókori Egyiptom „kutyafejű” isteneiként is emlegetett istenségek szerepe a halál körül forgott. Ezt egy kicsit félretéve, térjünk vissza egy kicsit a megjelenítésükhöz. Kutyafejűt írtunk eddig, ám sakálfejűnek is szokták őket emlegetni, esetleg „sakálisteneknek”, viszont az is gyakori, hogy egyik vagy másik helyességét megkérdőjelezik. Egyes források úgy gondolják, hogy direkt ábrázolták úgy ezeket az isteneket, hogy nehezen lehet csak eldönteni, hogy pontosan melyik fajhoz állnak a legközelebb, mert a valóságban egy mitikus állatról mintázták őket. Ez az állat pedig egyesíti a kutyák, sakálok (és egyes források szerint a rókák) tulajdonságait.

A sakálisteneket gyakran ábrázolták együtt, utalva ezzel kapcsolatukra. Együtt dolgoztak, a halál különböző pontjain segítették az elhunytat. Mindegyikőjüknek megvolt a saját feladatköre és ereje, ám a halál, illetve a halott védelme összekötötte őket. Ezek a kutyafejű istenek tehát: Anubisz, Duamutef és Upuaut.

Fontos szerepet játszottak abban, hogy az egyiptomiak hogyan értelmezték azt, hogy mi történik a halál után, illetve útmutatóként és védelmezőként segítettek a túlvilág elérésének bonyolult folyamatában

– írják a Death Dogs: The Jackal Gods of Ancient Egypt című kiállítás ismertetőjében.

A kutyafejű istenek „nagybetűs” képviselője: Anubisz

Anubisz a halál, a mumifikálás és a balzsamozás egyiptomi istene. Kutya- vagy sakálfejű emberként ábrázolták, és fő feladata az volt, hogy végső elbírálásuk színhelyére kísérje a holtak lelkét, tehát gondoskodjon odaérkezésükről, és védelmezze őket ezen az úton.

Duamutef

Duamutef Hórusz négy fia (vagy „Hórusz lelkei”, „Ozirisz fiai” esetleg a „király barátai”) közül az egyik. Ők Amszet, Hapi, Kebehszenuf  és természetesen Duamutef, akit már említettünk. Ők védelmezik azokat a belsőségeket (a fenti sorrendben haladva máj, tüdő, belek és gyomor), amelyeket a mumifikálás során eltávolítottak és kanópuszedényekben a sírba helyeztek. Érdekes módon egyébként a védőisteneknek is voltak védőistenei, egészen pontosan védőistennői, szintén a fenti sorrend szerint haladva Ízisz, Nebethet, Szelket és Neith.

A XVIII. dinasztiától kezdve ezek a kanópuszedények az adott belsőség védelmét biztosító isten fejét ábrázolták. Amszetet emberfejjel, Hapit páviánfejjel, Kebehszenufot sólyomfejjel, végül, de nem utolsósorban pedig, Duamutefet sakálfejjel. A harmadik átmeneti korban megváltoztak mumifikálási szokások, ám a belső szervek négy védelmezőjének alakját még ezek után is megjelenítették, főleg amulettek formájában.

Upuaut (Wepwawet)

Hasonló megjelenítésük és feladatkörük miatt gyakran összetévesztik vagy összemossák Upuaut Anubisszal, ám két különböző istenről van szó. Upuaut nevének jelentése „az utak megnyitója”, utalva ezzel legfőbb feladatára. Elsősorban háborúisten volt, ám ez hozzákötötte a halálhoz és a túlvilághoz is. Előbbi értelmében egy háborúban megnyitotta az utat az egyiptomi seregek, és legfőképpen a király, a fáraó előtt. Viszont nem csak ezért nevezték az „utak megnyitójának”. A halottak előtt is ő nyitotta meg az utat  a túlvilágra. Egyes értelmezések szerint neve arra is vonatkozik, hogy ő nyitja meg az utat az égen a nap előtt.

Érdemes lehet őket is megemlíteni: Anput és Am-heh

Anput Anubisz hitvese, női társa. Elsősorban nőként szokták megjeleníteni, egy tollon fekvő sakált ábrázoló fejdísszel, ám van, hogy őt is kutya-, avagy sakálfejjel ábrázolják. Fő feladata, hogy megvédje a túlvilág és a halottak istenének, Ozirisznek a testét.

Am-heh szintén a túlvilághoz tartozik, és a tűz tavában él. Nevét „milliók felfalójaként” vagy az „örökkévalóság felfalójaként” szokták fordítani. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, a felsorolásból az igazi kutyafejű isten Am-heh, ugyanis embertesttel és vadászkutyafejjel szokták ábrázolni.

Érdekes kérdés, hogy miért éppen a kutyafélék váltak valamilyen szinten a halál szimbólumává az ókori egyiptomi kultúrában, az pedig még érdekesebb, hogy hogyan keveredik alakjukban a halál és a védelmezés. Ábrázolásukban is éppen a kettő ambivalenciája miatt keveredhet a két kutyaféle, a halál a sakál tulajdonságaiban jelentkezik, a védelmezés pedig a kutyáéban. És talán pont a védelmező szerepük miatt gyakori, hogy sokan inkább kutyafejű istenekként, nem pedig sakálfejűként hivatkoznak rájuk, hiszen a kutyák már régóta hűséges társai és védelmezői az embernek. Így a velük kapcsolatba hozható istenségek még a halál után is védelmezik az embert az örökkévalóság felé tartó útján, ahol és ameddig csak tudják.