Egy kutya négy élete: négylábú kedvenced érzi, ha véget ért küldetése

Bizonyára minden kutyabarát úgy gondolja, hogy négylábú barátaink igazán különleges lények. Sokan úgy vélik, valamiféle küldetésük van, amit úgy érzik, teljesíteniük kell a megfelelő gazdi mellett. Ennek pedig mindig igyekeznek eleget tenni.

Az Egy kutya négy élete című könyvet, illetve az ez alapján készült filmet bizonyára a legtöbb kutyabarát ismeri. A megható történet nem véletlenül lett ilyen népszerű, és az sem véletlen, hogy több rész is született belőle. A történet röviden arról szól, hogy egy adott eb lelke többször is képes újjászületni mindaddig, amíg be nem teljesíti küldetését. Ugyanaz a lélek vándorol tovább mindig, csupán a név és a test változik, amibe beleszületik. Most az Egy kutya négy élete című könyvből közlünk le egy részletet, amiben Ellie épp a harmadik életét éli, és úgy érzi, hamarosan beteljesíti küldetését. Azt azonban nem tudja, hogy itt még nincs vége kalandos útjának.

„Nem sokkal ezután valami megváltozott a házban. Maya és Al egyszerre tűnt izgatottnak és nyugtalannak. Állandóan beszélgettek az asztalnál.
– Ha fiú lesz, miért ne hívhatnánk Albertnek? – méltatlankodott Al. – Milyen jó kis név!
– Tényleg klassz név, drágám, de akkor mégis minek szólítanánk? Nekem te vagy Albert, te vagy Al.
– Hívhatnánk Bertnek!
– Jaj, drágám!
– Na, de most komolyan, minek hívjuk? A családotokban olyan sokan vagytok! Már az összes létező férfinevet elhasználtátok. Nem hívhatjuk Carlosnak, Diegónak, Franciscónak, Ricardónak…
– Mi lenne, ha Angel lenne?
– Angel? Mármint Angyal? Azt akarod, hogy a fiamat Angyalnak hívják? Szerintem nem kéne a gyerek névadását olyan nőre bíznunk, aki a macskáját Giling-galangnak nevezte el!

A macska az oldalamhoz bújva aludt. Még csak fel sem emelte a fejét, amikor a nevét meghallotta. A macskák már csak ilyenek. Csak és kizárólag akkor figyelnek rád, ha nekik úgy tetszik. Maya nevetni kezdett.
– Mit szólnál a Charleshoz?
– Charley? Nem, az első főnökömet hívták Charlesnak! – tiltakozott Al.
– Anthony?
– Nem az unokaöcsédet hívják Anthonynak? Antoniónak hívják – javította ki Maya.
– Cseppet sem csípem. Tök hülye bajsza van!

Maya majdnem összeesett a vihogástól. Egyszer megrezzentettem a farkamat, jelezve, hogy értem én a tréfát.

– George?
– Nem. Raul?
– Nem.
– Jeremy?
– Na, még csak azt kéne!
– Ethan?
Úgy felpattantam, hogy Al és Maya döbbenten nézett rám.
– Úgy tűnik, hogy Ellie-nek ez a név tetszik! – szólalt meg Al.

Bizonytalanul fülelni kezdtem. Giling-galang dühös arccal nézett fel rám. Odaügettem az ajtóhoz, és felemeltem az orromat.
– Mi az, Ellie? – kérdezte Maya.

Nyomát sem láttam a régi gazdámnak. Abban sem lehettem biztos, hogy jól értettem-e a nevét. Odakint néhány bicikliző gyerek gördült el a ház előtt, de egyikőjük sem Ethan volt. Mégis, miért gondoltam azt, hogy Ethan, ugyanúgy, mint Jakob, váratlanul újra felbukkan az életemben? Ösztönösen tudtam, hogy ilyesmi nem történhet meg egy kutyával. De hát Maya mégiscsak kimondta a fiú nevét, ugye? Mi más oka lett volna rá?

Elbizonytalanodva mentem oda Mayához. Felsóhajtottam, és ledőltem egy kicsit. Giling-galang odasétált, és hozzám bújt. Al jelentőségteljes pillantást vetett rám. Kicsit zavarba jöttem, és gyorsan másfelé néztem.

Nem sokkal később már másvalaki is lakott velünk a házban: a kis Gabriella. Olyan volt a szaga, mint a romlott tejnek, és még a macskánál is haszontalanabbnak tűnt. Amikor Maya hazahozta az újszülöttet, legelőször is óvatosan odatartotta elém, hogy megszaglászhassam. Gabriella nem tett rám különösebben nagy benyomást. Attól kezdve Maya gyakran felkelt éjszakánként. Elkísértem, amikor odament Gabriellához, és a mellére szorította, miközben én a lába elé feküdtem. Mayából ilyenkor csak úgy áradt a zabolátlan szeretet. Ezt olyan jólesett látni, hogy nemsokára mély, nyugodt álomba merültem.

A csontjaimat mardosó fájdalom nem lepett meg különösebben. Ugyanezt éreztem, amikor még Bailey voltam, és az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy Nagyapónak segítsek tenni-venni. A hangok kezdtek eltompulni, és már nem láttam túl jól. Ez sem lepett
meg.

Vajon Maya tudja, hogy nemsokára eljön a nap, amikor már nem leszek itt velük? Világos volt, hogy egyszer én is meghalok. Ugyanúgy, ahogy Emmet és Stella is meghalt. Ez a dolgok rendje. Akkor is, amikor Tóbi voltam, meg akkor is, amikor Bailey. Nem volt különbség a kettő között.

Miközben egy napos helyen feküdtem, és ilyen gondolatok jártak az eszemben, ráébredtem, hogy egész életem során jó kutya voltam. Amit megtanultam az első anyámtól, az elvezetett Ethanhoz. Amire pedig Ethan tanított, annak segítségével alá tudtam merülni abba a fekete vízbe, és megtaláltam Geoffrey-t. Közben pedig Jakobtól elsajátítottam, hogyan kutassam fel és találjam meg az embereket, akik közül sokat meg is tudtunk menteni.

Alighanem ez lehetett az oka annak, hogy Ethant elhagyva, Ellie-ként születtem újjá. Minden, amit korábban tettem, minden, amit korábban tanultam, hozzásegített ahhoz, hogy jó kutya legyek, és megmentsem az embereket. Eközben ugyan nem voltam annyira boldog, mint csacsi kutyus koromban, ám mostanra tisztában voltam azzal, miért is nyűgöznek le annyira ezek a teremtmények, ezek az emberi lények attól a pillanattól kezdve, hogy először megláttam Őket. Azért, mert a sorsom elválaszthatatlanul összefonódott az övékkel. Mindenekelőtt Ethannal. Kettőnk között életre szóló kapcsolat alakult ki.

Mivel pedig sikerült végrehajtanom a rám szabott feladatot, biztosra vettem, hogy eljutottam az utam végére. Most már nem vár rám több újjászületés. Ezzel is megbékéltem. Bármilyen csodálatos dolog is átélni egy kiskutya mindennapjait, ezt az élményt kizárólag Ethannal akartam megosztani. Maya és Al minden figyelmét lekötötte a kis Gabriella. Én igazából épphogy csak családtagnak számítottam. Kivéve persze Gilike számára, mert az a cica úgy gondolta, én vagyok a családja.

Felötlött bennem a gondolat, hogy vajon a macskák is visszatérnek-e a haláluk után. Elhessegettem ezt az ötletet, mert amennyire valaha is meg tudtam ítélni, a macskáknak semmilyen életcéljuk nem volt.

Rendkívül zavarba ejtő volt, hogy egy idő múlva már nem voltam képes arra, hogy elég gyorsan kiérjek az udvarra. Mind gyakrabban hagytam csúnyaságokat a padlón. Ami pedig még ennél is rosszabb, Gabriella pontosan ugyanezzel a kihívással küzdött. A szemétben így gyakran összekeveredtek a kettőnk pocakjának termékei.
Al gyakran elkocsikázott velem az állatorvoshoz. Mindig az első ülésen ülhettem. A doktor gondosan megsimogatott, miközben én hangosan morogtam a gyönyörtől.
– Nagyon jó kutyus vagy, csak hát megöregedtél! – vigasztalt Al. A farkamat csóválva nyugtáztam, hogy jó kutya vagyok. Maya egyre többet foglalkozott Gabriellával, így egy idő múlva már leginkább csak Al törődött velem. Nem volt ezzel semmi baj. Éreztem a férfiból áradó rokonszenvet és szeretetet, amikor segített feltápászkodni, hogy megint együtt mehessünk autókázni.”

Ha érdekel, milyen kalandokat élt át a kutya négy élete során, ez az ajánló neked szól:

(Képek: Getty Images Hungary, Könyvmolyképző)