Ezért viselhet meg kutyád elvesztése épp annyira, mint egy hozzátartozódé

Általában egy olyan valaki, akiknek soha nem volt kutyája, értetlenül áll kutyás ismerősének mély gyásza felett. Talán azt is gondolhatja, hogy a gyászoló túlreagálja a helyzetet, hiszen „csak” egy kutyáról van szó. A saját kedvenc soha nem „csak” egy kutya, de ha jobban belegondolunk ez a reakció is érthető. Hiszen az, akinek soha nem volt kutyája, nem tudja elképzelni azt a mély kötődést és szeretetet, amit egy négylábú barát nyújt.

Ahhoz, hogy bátran beszélhessünk erről a kutya elvesztése okozta fájdalomról és ne kelljen szégyenkezve elrejtenünk az érzéseinket az kell, hogy a nem kutyások is át tudják érezni a helyzet intenzivitását. Ehhez pedig kommunikációra van szükség.

A társadalom nem ad választ a feldolgozásra

Sokszor hallottunk és olvastunk olyanról, hogy a gazdit jobban vagy ugyanolyan mértékben megviselte a kutyája elvesztése, mint egy hozzátartozóé vagy baráté. Sokak számára ez teljesen elfogadhatatlannak hangzik, de egyet ne felejtsünk; mások érzéseit soha nem vonhatjuk kétségbe! Ha számunkra elképzelhetetlen is a szituáció, próbáljunk mindig elfogadással viszonyulni a másik emberhez.

A témában készült kutatások megerősítették, hogy a legtöbb ember számára egy kutya elvesztése szinte minden tekintetben összemérhető egy szeretett ember elvesztésével. A legnehezebb ebben a helyzetben az, hogy kulturális segítség nem áll rendelkezésünkre a helyzet feldolgozását illetően. Míg egy ember elvesztése feletti gyászunkat van lehetőségünk több személlyel is megosztani – önsegítő körök, család, barátok, egyházi személyek –, ha úgy érezzük, hogy készen vagyunk rá, egy kis kedvenc elvesztése felett érzett gyász fájdalmában még kínosan is érezhetjük magunkat. Szenvedünk ugyan, de a kultúránk sokszor nem ad ahhoz segítséget, hogy tabuk nélkül beszélhessünk róla.

A továbblépés pedig nagyon nehezen kivitelezhető, ha nincs kivel beszélnünk az érzéseinkről és ráadásul bűntudatunk is van miatta.

A kötődés, melyet csak tapasztalás útján érthetünk meg

A kutyáknak alkalmazkodniuk kellett az emberekkel való együttéléshez az elmúlt néhány ezer évben. A kötelékünk a kölcsönös megértésen és önzetlen szereteten alapul, ami minden jó kapcsolat magja, veleje. A kutyák nem csupán háziasított állatok, akiknek hasznát vesszük; barátokká, társakká váltunk. Nekik példásul sokkal fontosabb az, hogy mi elégedettek legyünk, mint a saját boldogulásuk. Elidegenedő társadalmunkban az ilyen és ehhez hasonló kapcsolatok aranyat érnek, hiszen az ember végtére is társas lény. Ez a feltétel nélküli szeretet pedig nem terem minden bokorban, melynek az elvesztése komoly traumát okozhat. Tehát nemcsak egy állatot vesztünk el ilyenkor, aki mellettünk volt 10-15 évig, hanem ezt az önzetlen szeretet, vigaszt, biztonságot is.

Mit tehetünk?

Egyénként és társadalomként is fontos felismernünk, hogy nem vagyunk egyformák. Ami nekem fontos, lehet, hogy neked nem, ami engem megvisel, azon te talán egy pillanat alatt átlendülsz. Az empátia nemcsak azért elengedhetetlen, mert így a barátaink, ismerőseink, családtagjaink és akár idegen emberek is biztonságban érezhetik magukat mellettünk, hanem mert tágítja a látókörünket. Minél nyitottabbak vagyunk mások életére, gondolataira, érzéseire, annál könnyebb lesz elnavigálnunk az életben, megérteni a saját érzéseinket és működésünket.

A legtöbb, amit tehetünk az az, ha elfogadással viszonyulunk egymáshoz. Nem kell feltétlenül megértenünk a másik érzéseit, életét vagy motivációját, elég egyszerűen elfogadni őket. Gyászoló gazdiként pedig – persze csak ha úgy érzed, hogy készen állsz rá – azzal tehetsz a legtöbbet, hogy őszintén elmondod min mész keresztül egy ilyen folyamat alatt. Addig nehezebb támaszt nyújtani, míg nem tudjuk, hogy mi történik a másikkal.