A harcra nevelt pitbull és az egykori sikeres üzletember története: így mentették meg egymást

Az emberek képesek változni, ahogyan a kutyák is. Az Egy jó kutya című könyv bemutatja, hogy a bukott üzletember és az egykori harci kutya múltja nem határozza meg azt, hogy boldog életet élhessenek.

Adam March kemény múlttal rendelkezik, amit igyekszik magában eltemetni. Egy munkahelyi malőr miatt azonban eluralkodik rajta mélyen elrejtett fájdalma, és mivel nem tudja türtőztetni magát, mindent elveszít. A családját, a munkahelyét, minden vagyonát. Chance, a pitbullkeverék élete egy részét egy koszos pincében tölti, mindennapjait pedig a kegyetlen kutyaviadalok teszik ki. Mikor a szerencsének köszönhetően kiszabadul, akkor sem akar tipikus házi kedvenccé válni. Egy napon azonban a két szereplő története összefonódik, és teljesen megváltoztatják egymás életét. A következőkben Susan Wilson: Egy jó kutya című sikerkönyvéből olvashatsz egy rövid részletet.

„Ki tudja, honnan ered a teniszlabdajáték-gén. Csak annyit tudtam, hogy ez a tárgy leesett a pultról a földre – talán enyhe földrengés volt, vagy meglöktem, amikor felágaskodtam, hogy elcsenjek egy félig megevett szendvicset. Akárhogy is, a labda lepottyant, mire rájöttem, hogyan rántsam ki az emberemet a kényelmes önsajnálatból.

Csak ült ott kezében egy pohárral, a földre meredve, épp, mint aznap, amikor könnyezett, és folyt az orra, és először érintett meg – először vett tudomást a jelenlétemről, és onnantól kezdve sokkal jobb volt az élet a lakásában. Ezt elismerem. Így most aggodalommal töltött el a folyadék csípős szaga, amit magába döntött. Mostanában nem igazán hódolt ennek a tevékenységnek, azaz több ideje maradt rám. Riadtan figyeltem, milyen nyugtalan, hogyan járkál fel-alá, majd ül le, és szorítja az ökléhez a fejét. És iszik. Az itala szaga elkezdett szivárogni bőre pórusaiból is, ahol félelemmel, dühvel és szomorúsággal elegyedett. Egy kutya jutott róla eszembe, akit még a pincéből ismertem, és aki önpusztító megszállottsággal harapdálta magát, amíg a bőre karcolások és sebek véres masszája nem lett.

Sokáig néztem, amíg ivott, magában motyogott, és egyre mélyebbre süllyedt a szorongásba. Miközben én is egyre nyugtalanabb lettem, azon töprengtem, miért pazarlom azzal az időmet, hogy őt figyelem, miatta aggódom. Számomra nem volt természetes ez a riadalom egy ember miatt. Igen, tudtam, hogy vannak ilyen kutyák, akik még a kútba is az emberek után ugranak. De én nem ilyen vagyok, mondtam magamban határozottan, emlékeztetve magam, hogy egykor profi harcos voltam. Végig azt ismételgettem magamban, hogy nem vagyok háziállat. Mindig is azt terveztem, hogy tavasszal vagy legkésőbb kora nyáron megszököm, és kellemesebb vizekre evezek. Nem kötődöm. Ha most kinyílna az ajtó, azonnal elmennék, érveltem magamban. Szajonara, haver!

Egyszer már valóban kedves voltam vele, de ettől még nem leszek az élete állandó tartozéka. Nem fogok részt venni egy szánalmas ember-kutya barátságban, amit újabban sokszor megfigyelhettem a parkban, ahol a kutyák az emberükkel játszottak – azaz méltatlanul ugrándoztak, és felemelt farkuk úgy járt ide-oda, mint valami ritmustalan metronóm. Csupa vidámság az arcokon és a pofákon. Bőséges arcnyalogatás. És mindez miért? Ugyanazért, amim nekem is megvolt: egy tál vízért – bár az enyém akkor éppen üres volt – és naponta két adag száraz, ropogós eledelért. Néhány fejpaskolásért. Nem, nem, nem. Én független, öntudatos teremtmény vagyok, aki egy emberhez sem tartozik.

Lassan sötétedett, és arra gondoltam, hogy ha most rá tudnám venni, hogy levigyen, és lecsatolja rólam a pórázt az üres telken, akkor talán elérkezett az ideje, hogy továbbálljak, és búcsút intsek ennek a magányos embernek.

Ám miközben ezen gondolkoztam, tudtam, hogy úgysem tenném meg. A fickó beszélt, de nyilván nem hozzám. Beszéde elmosódott, hasonlított egy legyőzött bajnok nyöszörgéséhez. Hirtelen elszorult szívem, az érzés nekifeszült a függetlenségem iránti vágynak. Ott álltam abban az ágyban, amit attól a nőtől hoztunk, aki adott nekem kekszet. Bár őszintén szólva, jobban szerettem a futonágyat, ez a párnás helyettesítő kellemesen ölelte körül a hátamat. Amikor bevackoltam oda magam, olyan érzés volt, mintha ismét kölyök lennék. Ezúttal azonban képtelen voltam kényelmesen elhelyezkedni benne, így inkább csak álltam, és bámultam a fickóra, arra ösztönözve, hogy ő is rám nézzen, és eszébe jusson, hogy nekem is vannak szükségleteim.

Mélyen beszívtam a levegőt, az orrom megtelt az illatával. Az érzései és az itala szagán túl továbbra is éreztem őt magát, a lényegi részét. Az elmúlt napokban vagy hetekben, vagy akárhogy is osztják fel az emberek mesterségesen az időt, valami mást is éreztem a szokásos »kösz a kaját« hálán túl. Kösz, hogy nem ütsz meg. Kösz, hogy nem adsz vissza azoknak a fiúknak. Azokért az alkalmakért is hálás voltam, amikor együtt ültünk a kanapén, és hagyta, hogy az ölébe hajtsam a fejem. Hálás voltam, hogy beszélt hozzám, nem azért, mert annyira érdekfeszítő lett volna a mondanivalója, hanem a hangja miatt. Ez az az illat, ami most háttérbe szorult, a nyugalom, a szövetség, a kötődés illata. Attól féltem, hogy valami nagyon erős érzés hatalmasodott el rajta, amit egy egyszerű összetartás képtelen elűzni.

Aztán leesett a labda. Felvettem, és rávettem a fickót, hogy transzos állapotából kizökkenve rám nézzen. Rá tudom venni, hogy játsszon velem? Emlékeztetni tudom, hogy szükségem van rá? Mert valóban szükségem volt rá.

Először mintha nem is önmaga lett volna, amikor rám nézett. Én, aki megveti az ilyen játékokat, előrelöktem a labdát az orrommal, és vártam, amíg a két lába közé ért. Ostoba kutyavigyorral meredtem rá, és vártam. Aztán valami eltűnt a tekintetéből, és végre észrevett, észrevette a labdát is, és a kezébe vette.

Erősen nekivágta a falnak, ahonnan visszapattant, és összevissza pattogott a szobában, amíg elkaptam. Újra és újra nekidobta a labdát a falnak, én pedig újra és újra utánavetettem magam, mint egy háborodott retriever, míg végül mindketten lihegve lerogytunk a futonágyra. Aztán felemelte a poharát, és ugyanolyan erővel, ahogy korábban a labdát, hozzávágta a sokat szenvedett falhoz, ahol ezernyi szilánkra tört. Összerezzentem, a zaj sértette a fülemet.

Átkarolta a vállamat, és fejét az enyémhez döntötte. Mintha csak egy közös alomban kuporogtunk volna.
– Jó fiú.

Akkor tudatosult bennem, hogy talán soha többé nem fogom fontolóra venni, hogy elhagyjam. Addig nem, amíg szüksége van rám. Felemeltem és hátradöntöttem a fejem, amíg sikerült elérnem az arcát a nyelvemmel. Én így tudattam vele azt, hogy ő is »jó fiú«.”

Ha érdekel, hogyan alakul Chance és Adam története, ez az ajánló neked szól: