Megmenthető-e a kihalófélben levő dobermann?

Mekkora a túlélés esélye, ha egy dobermann DCM-es? Megmenthető a fajta? Siklósi Olga tenyésztővel, az Esposito Dobermann kennel tulajdonosával beszélgettünk.

Interjúnk első részében Siklósi Olga részletezte, mit takar pontosan a dobermann fajtát nagy számban érintő DCM, azaz a dilatatív kardiomiopátia. Ezúttal a fajta megmentésére irányuló lehetséges utakról kérdeztük a szakembert.

Lehet-e még tenni valamit a dobermann mint fajta megmentése érdekében? Van-e kiút ebből a helyzetből?

S. O.: Több helyen felmerült, és meglehetősen sokan javasolják azt, hogy úgy tűnik, nincs más megoldás, mint ismét „összerakni a fajtát”, belekeverni más vért, hiszen semmilyen más próbálkozás nem vezetett sikerre. A dilemma természetesen az, hogy ha mindez megtörténik, az meg már nem ugyanaz a fajta, mint ami a dobermann volt.

Ha a helyzet ilyen súlyos, milyen tanácsot lehet adni annak a kutyarajongónak, aki dobermannt szeretne vásárolni? Azok alapján, amit ön mondott, kiszűrhetetlen a végeredmény.

S. O.: Aki kölyköt vett tőlünk, mindenkinek elmondtam ennek a fajtának ezt az átkát, hogy hordozzák ezt a betegséget, és hiába szűrtek a szülők minden létező lehetséges módon, nekik is vinniük kell a kölyköket szűrésekre körülbelül egyéves kortól. Úgy etikus, hogy tenyésztőként ezt nem titkolom. Annak, aki dobermannt választ, tisztában kell lennie ezekkel a kockázatokkal, illetve rendszeres költségekkel.

Mi történik akkor, ha egy dobermann esetében kiderül, hogy a kutya érintett DCM-ben? Említette, hogy ez a súlyos betegség nem gyógyítható. Akkor mit lehet tenni ilyen esetben?

S. O.: Miután ez a betegség valóban nem gyógyítható, csak kézben tartható, valameddig és valamilyen szinten… Az én tapasztalataim szerint a szívritmusos problémák jobban kezelhetőek ideiglenesen. Ilyen esetben a kutyát rendszeresen ultrahangkontrollra kell vinni. Évente egyszer egy 24 órás megfigyelés ajánlott, és általában szívritmus-szabályozó gyógyszereket is felírnak. Ami kiemelkedően fontos, hogy a kutyának kíméletes életmódot kell folytatnia, tehát nem ugrálhat, nem szaladgálhat, és leginkább nem izgulhat.

Tehát nem őrizhet házat, semmi őrző-védőzés nincs,

olyan környezetet kell biztosítani számára, ahol nem izgatja fel magát.

Na de a dobermanntulajdonosok döntő zöme éppen ezért választja, választotta ezt a fajtát,
ami elsősorban erre a tevékenységre lett szelektálva. Ezek szerint egy DCM-es kutya éppen azt nem csinálhatja, amitől dobermann egy dobermann?

S. O.: Sajnos igen. Vannak, akik ebben a helyzetben azt mondják, hogy jó, akkor élje az életét, ahogy akarja, és addig, amíg akarja. A másik hozzáállás, amit én követtem, mert a kutyának, hasonlóan egy gyerekhez, természetesen nincs betegségtudata, hogy vissza kell őket fogni valamilyen szinten. Játszani játszhatnak egymással módjával, de a házőrzéssel járó izgalomtól, ami nekik nagyon nem jó, meg kell kímélni őket, amennyire csak lehetséges. Sajnos, idáig jutottunk. Egyébként hozzáteszem, mostanában ott tartunk, hogy kísérlet történik arra, hogy az őrző-védő ösztön se nagyon legyen meg bennünk, így a helyzet még könnyebb is, hiszen a dobermannok egy része abszolút kanapékutyává vált. Más megoldása a DCM-es helyzetnek nincs.

Kicsit olyan ez, mint amikor egy ember szívinfarktust vagy agyvérzést kap, ami alapjaiban változtatja meg az életformáját, és úgy kell alakítania a hétköznapjait, hogy a betegségének megfelelően éljen. Ez a helyzet egy DCM-es dobermannál is.

Miért, minek a következtében alakult ki ez a tragikus helyzet a fajtánál? A beltenyészet miatt történik mindez, vagy minek köszönhető a géntérkép ilyen mérvű beszűkülése?

S.O.: A nálam sokkal okosabb, ezzel foglalkozó emberek a beltenyésztést nevezik meg elsődleges okként. Akkor szűkül így be a géntérkép, ha mindig visszatérünk valamely ősökhöz, és azok halmozottan vannak jelen. Ha belegondol, egykoron a dobermann többféle kutyából lett összerakva, pontosan úgy, minta a manapság fajtatisztának tartott összes kutyafajta. Nyilván azóta jelentősen megváltozott, például szépíteni akarták, hiszen eredetileg azért ők nem voltak szépek. Amit Dobermann úr ott csinált, nem igazán lehetett elegánsnak nevezni. A napjainkra is jellemző nagyon erőteljes „kiállítósdi” a 90-es évek elején kezdődött, és iszonyú károkat okozott. Mindenki kiállításokra szaladgált, címeket gyűjtögetett, a szűrések nem voltak meg, hiszen nem is gondoltak azokra akkoriban, no és kivitelezhetetlen is lett volna egy jó részük.

Gyakorlatilag azzal, hogy egy győztes kant használtak nagyon sokat, majd aztán annak kölykei ismét prioritást kaptak ész nélkül, valahol ott bicsaklott ki az egész dolog, és szűkült be a már emlegetett genetikai térkép. Még a nagymamáim egykoron vidéken azt mondták, hogy cseréljünk kakast, hogy friss vér legyen. Már ők is tudták, hogy nem jó ugyanaz a kakas sokáig az udvarban. Itt sajnos az történt, hogy ugyanazt a kant használták sokszor, sokfelé, a kölykeit továbbhasználták egymással, és ez nem jó. Nem kell biológusnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja: ha én a rossz hajlamot összehozom egy másik rossz hajlammal, abból egy nagyon erősen rossz hajlam lesz, majd betegséggé fajul.