„Az állásomat is Deménynek köszönhetem” – interjú a celebvizsla gazdijával, Magos Judittal

Ha valakiről nehéz elhinni, hogy mindig macskásnak tartotta magát, az Magos Judit. Máig fogalma sincs arról, hogy mikor fordult vele a világ, az viszont biztos: ha cicás marad, akkor nincs Demény, a kötsög sem. Magyarország leghíresebb sztárvizslájának gazdáját kérdeztük gyerekkori kutyás élményeiről, kutyatartásról, örökbefogadásról és természetesen Deményről.

Melyik volt az első kutyás gyerekkori emléked?

Vidéken nőttem fel, a nagyszüleim falun éltek. Mindig voltak körülöttem kutyák, de nem úgy, ahogyan én most a kutyatartásról gondolkodom. Mindenesetre meghatározó volt, hogy sok tacskó volt az életemben, így ez a szerelem egyértelmű bennem évek óta.

Mi volt az első emléked Deményről?

Deményt egy gyepmesteri telepen láttam meg először, ahogy bánatosan kilógatta az orrát egy kutyaólból. Leguggoltam elé, szólongattam, de meg sem mozdult. Végtelen szomorúság volt az arcán és fájdalom, mivel az egyik lába sérült volt. Meg is kellett műteni. Én hoztam őt el akkor a Futrinka Egyesület gondozásába, és a kocsiút már meghatározó élmény volt.

Naivan betettem az anyósülés elé, de mire megkerültem a kocsit, felmászott. Úgy feszített, mintha a sofőrje lennék. Simogattam egész úton, és mondogattam neki, hogy „minden rendben lesz”. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igaz ez.

Hogyan változtatta meg az életed?

Mindent megváltoztatott. Nemcsak kétkutyás lettem, hanem azt is megtapasztaltam, hogy nem minden kutya olyan jógyerek, mint az én elsőm, Max. Demény ugyanis maga volt az ördög. Nem véletlenül kapta a Facebook-oldalán a „kötsög” jelzőt. Kidobott, kóbor kutya volt, hozta a saját kis puttonyát.

Nem fogadott szót, más kutyákkal bunkózott, minden kukát kiborogatott, minden kaját ellopott, nem jött vissza, ha hívtam, üvöltött, amikor akart valamit, sőt, még oldalba is pisált egyszer. Nem tudtam, mire vállalkoztam. Aztán összeszoktunk. Jó, ez így kevés. Őrült szerelem lett.

És mindent, de mindent neki köszönhetek. Az állásomat, mert egy blogbejegyzés miatt hívtak be a Lauderbe próbatanításra, ahol azóta 10 éve dolgozom. A barátaimat, mert kutyasétáltatás közben lehet a leginkább ismerkedni, sőt a kapcsolatomat is. De persze, a könyveket, a 78 ezres Facebook-közösséget, mindent.

És hogyan változtatta meg az életed az, hogy egyáltalán kutyagazdi lettél?

Mindenki kinevet, amikor elmondom, hogy alapvetően mindig macskásnak tartottam magam. Kamaszkoromban választhattam, hogy cicám vagy kutyám lesz, és lett egy hatalmas, harcos, hófehér kandúrom, Mors. Nem tudom, mikor fordult meg velem a világ, hogy kutyás legyek, de azt tudom, hogy biztos voltam benne: magyar vizslám lesz, Maxnak fogják hívni. Majdnem így lett, Max egy vizsloid volt, vizsla és talán ridgeback keverék, mindenesetre a világ legcsodálatosabb kutyája volt. Kutyásnak lenni életforma. Hirtelen felelős leszel valakiért, hozzá kell igazítanod az életedet, már nem lehet csak úgy munka után sörözni menni, mert számolgatnod kell, hogy mikor volt lent pisilni, meddig bírja ki, stb. Rengeteg, de rengeteg lemondás, kiadás, fáradság. De az ezerszeresét kapod vissza. Szeretetben, nevetésben, boldogságban. Akinek nincs kutyája, nem érti ezt. Hogy ez tényleg a feltétlen szeretet. Amit ember nem tud megadni. Max nekem a legjobb barátom volt, jóban-rosszban. És voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, ha ő nem lenne, ha nem várna haza, ha nem lennék felelős érte… Talán én sem lennék már.

Aztán jött Demény is. Mit jelent neked ő?

Ez furcsa lesz talán, de Demény nem egyszerűen a kutyám, hanem az identitásom része is. Én az a Magos Judit vagyok, aki „Demény-gazdi”, így ismernek meg az utcán, így követnek az emberek a közösségi médiában, így lettem még tanár is. Több mint tíz éve töltöm azzal a mindennapjaimat, hogy az ő szemével látom és láttatom a világot, hogy az ő hangján szólalok meg. El sem tudom képzelni, mennyire lesz üres minden, amikor elveszítem őt.

Mikor lett világos számodra, hogy a Demény, a kötsög nemcsak egy cuki kutyás oldal lesz, hanem a felelős állattartás egy igen fontos fóruma is?

Alapból sem egy cuki kutyás oldalnak indult, hiszen én ezen az oldalon azt akartam bemutatni, milyen nehéz egy ideiglenes gazdi élete. De természetesen azzal, ahogyan a minket követő közösség nőtt, felerősödött bennem a pedagógus-vér, hogy tanítsak is, és hogy ezt a nagy nyilvánosságot megpróbáljam valami jóra is fordítani. Azt, hogy részt vegyek az állatvédelem napi munkájában, már el sem tudom képzelni, az olyan extrém megterhelés, csodálom azokat, akik még bírják. Én azzal tudom őket segíteni, hogy nyilvánosságot adok, és hogy a kis közösségünk erejéből anyagilag is meg tudjuk őket támogatni. Erre jött létre például a Deményista MentorKlub, ahol minden hónapban más állatvédő szervezetet támogatunk, vagy a Mikulás Projekt, amikor decemberben ajándékot küldünk gazdikeresőknek.

Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó kutyagazdi váljon?

Erre mindig azt feleltem: pálinka. Sok pálinka. Persze, ez vicc, mert van, amikor az sem segít. Kutyát tartani nehéz. Nehéz, mert rengeteg idő, rengeteg pénz, nagyon-nagyon sok macera és kutyaszőr, és olyan elképesztő fájdalom, amit csak az érthet meg, aki elvesztette már a kedvencét. De közben pedig maga a csoda és a végtelen szeretet.

Hogy mitől lesz valaki jó? Ha szeret. Szeresse azt a kutyát úgy, ahogyan csak tudja, és úgy, ahogyan az a kutyának a legjobb. Mert kifejezhetem a szeretetem kajával, ha a kutyám elhízik, és menni sem tud, vagy kifejezhetem egész napos ölelgetéssel, ha közben nem adom meg neki azt, amire a legnagyobb szüksége van. És mire van a legnagyobb szüksége: biztonság, rendszeres egészségügyi ellátás, minőségi étel, minőségi együtt töltött idő, játékkal, tanulással, sporttal, és végtelen sok szeretet.

Akkor leszel jó kutyagazdi, ha megadsz neki mindent, amire szüksége van. Ha türelmes vagy vele és magaddal, mert biztosan fogtok hibázni, a kutyád is és te is, és ha van humorod. Mert arra szükség lesz.

Hány kutyát mentettetek már meg?

Erre nem tudok egzakt számot adni. Volt sok ideiglenesünk, volt egy közös projektünk az Eszkuláp Állatvédő Egyesülettel, aminek keretén belül 310 kutyát mentettünk meg gyepmesteri telepekről, de rengeteg olyan ember van, aki azt mondja: „Judit, miattad lett kutyám”. Ami furcsa, hiszen én mindig elmondtam, mennyire nehéz. Hogy nem csak móka meg kacagás. Hanem vér, veríték, könnyek. Meg szőr. Meg szar. Mint az élet.

Mikor állunk készen egy kutya örökbefogadására?

Ha ki tudjuk nyitni a szívünket egy kis léleknek, aki 100 százalékban ránk van utalva. Ha meg tudjuk neki és magunknak is teremteni azokat a körülményeket, amikbe bátran tudunk állatot vinni. Legyen ez lakás, ahonnan nem dob ki a kutya miatt a főbérlő, vagy anyagi biztonság, mert mindig, de mindig történhet valami, és sajnos, állatgyógyászatban az többszázezret is jelenthet.

Tudnál valaha örökbefogadás helyett tenyésztőtől kutyát vásárolni?

Hát, ez nehéz ügy. Nagyon kevés az a tenyésztő Magyarországon, akitől nyugodt szívvel hoznék el kutyát. És igen, nagyon jól tudom, hogy mennyi nem törzskönyves, nem fajtatiszta, nem kölyök csoda szenved a rácsok mögött, akik ugyanúgy megérdemlik a boldogságot. Soha nem akartam kutyát venni, hiszek a menhelyekben, az örökbefogadásban. De mióta van az életemben Márton, az olasz vizsla, azóta úgy érzem, hogy nem akarom úgy leélni az életem, hogy nem volt olasz vizsla babám.

Szóval, most én is nehéz helyzetben vagyok. Mindig lesz menhelyi, mentett. De talán, amikor Demény már nem lesz velem, hazahozok egy kölyök olaszt. Mert azt a fájdalmat csak valami extrém cukiság mellett fogom tudni túlélni. Ha.

Judit elképzelte, hogy egyszer lesz egy kölyök olasz vizslája

Mesélsz egy kicsit arról, hogyan telik egy napod?

Ez nagyban függ az évszaktól, mivel tanár vagyok. Nyáron sok alvással, olvasással. Most, hogy elkezdődött az iskola, nagyon korán kelek. Kiköltöztem a Dunakanyarba, egy szigetre, míg az iskolám a 12. kerületben van, így olvasás helyett hangoskönyveket hallgatok a dugóban. Gimnáziumban tanítok magyart és judaisztikát, ez elég kihívást jelent, hogy megpróbáljak legalább kicsit érdekes maradni, még akkor is, ha néha olyan szerzőket kell tanítanom, akiket már én sem tudok élvezni, nemhogy a tizenévesek.

Délután pedig nagy sétára megyünk a kutyákkal a Dunapartra. Demény már öregesen nyomja, de még jön, és minden ilyen séta ajándék, amíg együtt mehetünk.

Hogy kikapcsoljam az agyam, be kell vallanom, nagy gamer vagyok, és sok-sok órát tudok eltölteni a konzol előtt: zombikat ölök, vonatokat rabolok ki a vadnyugaton, vagy most épp egy középkori falut próbálok életben tartani. Szerintem minden egy történet, ez is, különböző életeket élhetek át, és imádom ezt.

Mi az, amit téged folyamatosan hajt előre?

Én nem érzem, hogy haladok. Úgy tűnik kívülről? De a kutyák hajtanak, mert ugrálnak a fejeden, ha nem megyünk.