Menhelyi árvából életmentő: így segített volt tengerészgyalogos gazdájának Thor

A volt katonák sajnos gyakran küzdenek poszttraumás stresszel, ami szinte ellehetetleníti őket a normális hétköznapoktól. Kiképzett segítőkutyák azonban megkönnyíthetik mindennapjaikat.

A PTSD (poszttraumás stressz) egy, a katonáknál sajnos gyakran előforduló mentális probléma, ami által rendkívül nehéz számukra visszailleszkedni az átlagos mindennapokba. Mary Alice Monroe: Déli karácsony című könyvében megismerteti az olvasót a betegséggel, illetve azzal is, hogy hogyan segíthet a problémán egy kutya. A regény központjában Taylor, az egykori katona és öccse, Miller áll. A fiú régóta vágyik egy kedvencre, de anyagi okok miatt családja ezt nem engedheti meg. A helyzet még feszültebbé válik, amikor tudta nélkül bátyja egy segítőkutyát kap. Az alábbi részletből megismerheted, hogyan kerül a menhelyen élő Thor Taylorhoz.

„Clarissa egy hét múlva eljött a lakásomra, hogy elbeszélgessünk. Azt mondta, meg kell ismernie, hogy milyen személyiségem, mik az igényeim és a szükségleteim, hogy rájöjjön, milyen kutyát keressen nekem a menhelyen.
– Mint a randioldalakon? – ugrattam.
Felnevetett, de nem tiltakozott.
– Az én nézőpontomból ti ketten megmentitek egymást. Így mindenki jól jár.

Az interjú kimerítő volt, de alapos. Az nem izgatott, hogy a kutya hogy fog kinézni – fekete, fehér, kicsi, nagy, szuka vagy kan. Csak egy okos kutyát akartam, nagy szívvel.

Úgyhogy ott ültem Clarissára várva, de ezúttal már a kutyával érkezik majd, amit nekem választott. Voltak kétségeim, hogy megtalálja-e a tökéletesen hozzám illőt. A gondolat, hogy egy kutya megváltoztathatja az életem, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. De már annyi minden mást próbáltam. Kezdtem kifogyni a terápiás lehetőségekből.

Clarissa is jónak látta, hogy ma, pénteken jöjjön, így Miller iskolában lesz, amikor a kutya megérkezik. Aggódtam, hogyan fogadja majd, hogy én kapok kutyát, hiszen tudtam, mennyire akart egyet. Vajon megérti, mi a különbség egy segítő kutya és egy háziállat között? El tudja majd fogadni, hogy én nem egyszerűen akarom ezt a kutyát, hanem szükségem van rá? Mindössze tízéves. Nem hinném, hogy sikerül.

Megszólalt a csengő, és az egész testem megfeszült. Megmarkoltam a térdemet, igyekeztem a padlón tartani a lábamat, és ülve maradni, ahogy Clarissa kérte. A fotelból hallottam, ahogy nyílik az ajtó, az üdvözlések magas hangú, éneklő dallamát, majd anya és Clarissa csevegését. Nehezemre esett nyugton ülni, de győzött a fegyelem. Lassan elszámoltam tízig, lehiggadtam. Egy pillanattal később belépett anya, a szemében izgalom csillogott. Azt mondta, megkérték, hogy kösse be a szemem.

Tudtam, hogy ez az eljárás része. Simán be is csukhattam volna, de hagytam, hogy bekösse. Az volt az elképzelés, hogy amikor kinyitom a szemem, egészen közelről pillantom meg a kutyát, és nem látom, ahogy besétál. Így igazi rácsodálkozás lesz.

Amikor megkötötte a kendőt, anya kiszólt Clarissának, hogy indulhat a dolog.
– Én most kimegyek. Clarissa szerint fontos, hogy csak te legyél bent.
Megpuszilta az arcomat, és hallottam a távolodó lépteit.
Éreztem, ahogy növekszik bennem a feszültség. Érzékeltem, hogy figyelnek. Minden eltökéltségemre szükség volt, hogy ne kapjam le a kendőt.
– Szia, Taylor! – üdvözölt Clarissa, amikor belépett. A hangja nyugodt és vidám volt.
Elképzeltem, milyen volt, amikor utoljára láttam. Kivételesen csinos, szőke, kék szemű. Az ember inkább modellnek gondolná, mint segítőkutya-kiképzőnek. Az a típusú nő volt, akit alapesetben randira hívnék. De ez most nem egy hétköznapi helyzet, és Clarissa Black teljesen a feladatra koncentrált. Megköszörültem a torkom.
– Szia, Clarissa!

Mivel be volt kötve a szemem, a többi érzékszervem kiélesedett. Hallottam a farmer súrlódását, ahogy közelebb virágos illatot éreztem, és még valamit… egy állatot.
– Ül! – hallottam a vezényszót.
Hirtelen megéreztem a közelemben még egy élőlény jelenlétét. Clarissa lépett párat oldalra, leült a közelemben, aztán minden elcsendesedett.
– Taylor – szólalt meg Clarissa hivatalos hangon –, a Pets for Vets nevében szeretném átadni neked ezt a segítő kutyát, köszönetként a hazádnak tett szolgálataidért.– Elhallgatott, majd mosolygós hangon így folytatta: – Leveheted a kendőt.

Le is kaptam, és az első dolog, amit megpillantottam, egy hatalmas, lelkes, barna szempár volt, amely egyenesen az én szemembe nézett.

A kutya hatalmas volt, nagyobb, mint amire készültem. És ijesztő. Sűrű, rövid szőre feketén csillogott, akár egy holló szárnya. A pofája, akár egy labradoré, a teste, mint egy kisebb német dogé. Látszott, hogy elemi erő van benne, nem érdemes szórakozni vele. Ez a benyomás részben a méretéből és a fekete színéből adódott, de hozzájárult a kiállása is: egyenes, magabiztos, mégis csodálatra méltóan tartózkodó. Nem egy esetlen teremtés. Úgy éreztem, e mellett a kutya mellett én is vissza tudnám nyerni az önbizalmamat.

Azt viszont még nem éreztem, hogy szeretném megérinteni.
– Jó kiállású kutya – mondtam mereven, és ültem tovább egyenesen, ugyanolyan tartózkodóan, mint a kutya.
– Thornak hívják. – Clarissa megsimogatta a kutya hosszú nyakát és a széles hátát, az arca ellágyult közben. – Azért kapta ezt a nevet, mert egy fehér villám van a mellkasán.

Megnéztem, és a fehér rajzolat a mellkasán valóban egy villámra hasonlított. Thor, a mennydörgés istene. Ez is tetszett. Clarissára néztem. Figyelmesen nézte a kutyát és engem is. Tudtam, hogy a jeleket fürkészi, próbál meggyőződni róla, hogy jól választott.

– Egy menhelyen találtuk. Ott ült, várta, hogy elaltassák. Már csak egy-két napja volt hátra. Amikor megláttam, és belenéztem a szemébe, azonnal tudtam, hogy különleges kutya. Remek eredményt ért el az alaptermészet-értékelésen. Kissé egykedvűnek tűnhet, de valójában kifejezetten társaságkedvelő.
Nehéz volt elhinni, hogy erre a gyönyörű kutyára elaltatás várt.
– Klassz srác – mondtam elismerően. Clarissa felnevetett.
– Az. Ahogy te is az vagy. – Újra felnevetett.

Úgy néztem rá, hogy az a régi szép időkben simán kihívónak számított volna, de ebben a helyzetben a barátságról, az egymás iránti őszinteség igényéről szólt.
– Vannak kutyák, akik mindig a gazda közelében szeretnek lenni. Ugyanabban a helyiségben, olykor ugyanabban az ágyban. Más kutyák önállóbbak. Ők is igénylik a szoros kapcsolatot, de időnként szükségük van saját térre. Thor ez utóbbi csapatba tartozik.
– Pont nekem való.
– Gondoltam – kuncogott Clarissa szerénykedve. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy ne csupán egy jó kutyát, hanem a neked megfelelő kutyát találjam meg. És elmondanám: Thor nagyon intelligens. Nemcsak hogy jól reagál az utasításokra, de ráérez arra is, hogy mire van szükséged. Lesz olyan helyzet, amikor nem is kell utasítanod. Már előtte tudni fogja, mit tegyen. Ez ritka tulajdonság.

Ismét megsimogatta Thort, megvakarta a füle tövét.
– Tényleg nagyszerű kutya. Megérdemli, hogy valaki szeresse. Én úgy vélem, az emberek hagyták cserben őt, és nem fordítva. – Elhallgatott, aztán folytatta: – Te még nem simogattad meg.
Bólintottam, és zavartan elhúztam a számat. Csak néztem Thor erős fejét, lelógó fülét, széles, izmos vállát és csillogó fekete bundáját. Tetszett nekem ez a kutya. Gyönyörű volt, mélyen érző, nyugodt és okos. Mi más kellhet még? De ahogy minden mással kapcsolatban is mostanában, az érzelmeim nem tudtak a felszínre törni. Nagyon régóta nem érintettem meg senkit szeretettel. Azt hittem, abban bíztam, hogy meglátom a kutyát, ez a gát átszakad.

– Azt tudod, hogy azóta, hogy bejött a szobába, egy pillanatra sem vette le rólad a szemét?
– Komolyan?
Közelebb hajoltam Thorhoz. Annyi érzelem bujkált abban a szemben. Rájöttem, ez a kutya sok mindenben hasonlít rám. Őt is bántották. Elárulták. Minden érzelmét kordában tartotta. Éreztem, hogy hozzám hasonlóan ő sem fog kockáztatni. Patthelyzet.

Aztán, a legnagyobb meglepetésemre, Thor felemelte a mancsát, és határozottan a combomra tette. Éreztem, hogy a súlya a szívemig ér.
Thor nagyvonalú gesztusa megnyitotta az érzelmeim zsilipjét. Ez a kutya bátrabb, mint én. Ez a hatalmas, erős, gyönyörű kutya hajlandó volt kockázatot vállalni értem, a megtört, depressziós, magányos tengerészgyalogosért. Mélyen beszívtam a levegőt. Reszkettem. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Tulajdonképpen már a robbanás óta.”

Ha érdekel, hogyan alakul a PTSD-ben szenvedő volt tengerészgyalogos és segítőkutyája kapcsolata, ez az ajánló neked szól.