A szovjet hadsereg megbízásából tenyésztett titkos kutyafajták: szigorú hadititokként kezelték a moszkvai őrkutyát is

1924-et írt a történelem, amikor a szovjet forradalmi katonai tanács rendeletének megfelelően megalakult az állami Vörös Csillag tenyészet a Szovjetunióban. A kimondott cél az első pillanattól kezdve az volt, hogy olyan kutyákat neveljenek és tenyésszenek ki, akik alkalmasak lehetnek a szovjet fegyveres testületek igényeinek kiszolgálására. Elsősorban katonai célokra, például sebesültek felkutatására, szabotázs-akciók végrehajtására, aknakeresésre, és sok egyéb más mellett tankelhárító munkára is.

Ahogy az idő haladt, a kiképzett kutyák száma gyorsan nőtt, és a 2. világháború időszakáig több mint 30 ezren kerültek az akkori Vörös Hadsereghez. A világháború utáni jelentések szerint ezek a kutyák 300 tankot semmisítettek meg, 4 millió aknát derítettek fel, 20000 üzenetet közvetítettek és több százezer sebesült köszönheti nekik az életét. Sajnos, a háború végére ezek a kutyák szinte mind elpusztultak a harcok során, vagy az élelmiszerhiány miatt.

A nagy háború után kialakuló szovjet kutyafajták

Látván a sikerességüket, az akkori szovjet vezetés a program folytatása és felgyorsítása mellett döntött, de már megváltozott tenyésztési célokkal. Főként német területeken a szovjetek olyan kutyákat rekviráltak, amely fajtákhoz korábban nem juthattak hozzá. Például rottweilereket, rengeteg német juhászkutyát, óriás schnauzereket, német dogokat, de újfundlandikat és bernáthegyiket is. A Vörös Csillag Kennel azt a feladatot kapta, hogy a rendelkezésre álló kutyákból olyan fajtákat tenyésszen ki, akik megfelelnek a szovjet katonai igényeknek és minden éghajlati viszonyok között használhatók. Ennek megfelelően 3 és „fél” mai is létező és kettő, azóta kihalt és eltűnt kutyafajtát alakítottak ki az elvárások mentén. Vegyük sorra röviden, melyek is voltak ezek.

Az azóta már kihalt fajták

A moszkvai dog

Kezdetben a szovjetek komolyan elgondolkodtak a hozzájuk került német dogok katonai hasznosításán, és kialakították az úgynevezett moszkvai dogot. A cél az volt, hogy a német dogokat munkaképessé tegyék és elérjék azt, hogy kevésbé legyenek érzékenyek a hideg időjárásra. Teljes rejtély azóta is, hogy mivel keresztezték őket. Ami egyáltalán fellelhető velük kapcsolatban az az, hogy kiváló munkaképességűek voltak, rendkívül mozgékonyak, állítólag voltak olyan egyedek, akiknek egy 3 méter magas akadály átugrása sem jelentett problémát- Ugyanakkor rendkívül agresszívnak bizonyultak. A programot korán lefújták, azóta e hibrid „fajta” megszűnt létezni.

A moszkvai vízikutya

A moszkvai vízikutya, orosz nevén Moskovskij Vodolaz vagy moszkvai búvárkutya kialakításának alapját a Németországban zsákmányolt újfundlandik jelentették, akiket az akkori kaukázusi juhászokkal kevertek. Habár ezek a kutyák kiválóan úsztak és az északi, jeges vizeket is elviselték, sokkal agresszívabbak voltak, mint újfundlandi őseik. A leírások szerint gyakori eset volt, hogy mentés helyett megtámadták a bajba került tengerészeket. Ezért a szovjetek egy idő után feladták a kísérleteket, és beszüntették a tenyésztési programot. Az 1960-as évektől a Moskovsky Volodaz tenyésztése civil kezekbe került, ahol a kaukázusi ősöktől örökölt agresszió tompítására több újfundlandit kevertek a vérvonalakba. Részben emiatt, az 1980-as évekre ez a fajta tulajdonképpen megszűnt létezni, néhány vérvonaluk a mai fekete terrierekben él tovább.

A napjainkig fennmaradt fajták

Az orosz fekete terrier

A fekete terrierek esetében a Vörös Csillag Kennel vezetői azt az utasítást kapták, hogy tenyésszenek ki egy olyan, nagy testű szolgálati kutyát, amelyik erős és vad, ráadásul sötétben nem látszik és a legnagyobb hidegnek is ellenáll, valamint vízimunkára is alkalmas. A tenyésztés alapja egy Roy nevű fekete óriás schnauzer volt, akit először airdale terrierekkel kereszteztek, majd a megszülető kölyköket rottweilerekkel. Később őket keresztezték kaukázusi juhászokkal és a moszkvai vízikutyákkal, és így alakították ki az orosz fekete terriert. A fekete terriereket 1984-ben ismerte el az FCI önálló fajtaként. A kialakítók munkájába egy kis – idézőjelben – hiba csúszott, ugyanis a fekete terrier egy elképesztően emberközpontú fajta, gyakorlatilag egy gazdás, vagy egy családos kutyának nevezhető. A gazdaváltást vagy kennelben, szeparáltan tartást nagyon nehezen tolerálja, ez az egyik fő oka, hogy szolgálati kutyaként nem lett elterjedtebb a világon.

A moszkvai őrkutya

A moszkvai őrkutya esetében a cél egy nagytestű őrző-védő kutyafajta létrehozása volt, amelyik intelligens, jól képezhető, és a kutyákhoz kevésbé értő kiskatonák is kezelni tudják, de aki, ha kell, van olyan kemény, hogy ne legyen emberi ellenfele. A cél érdekében bernáthegyi kutyákat keresztezték kaukázusi juhászokkal, majd a tenyészetbe bevonták a kiváló orrú orosz foltos kopókat is, és így született meg a moszkvai őrkutya. Létezéséről a világ gyakorlatilag nem is tudott, hiszen szigorúan őrzött hadititoknak minősítették. A Szovjetunió megszűnése után, az 1990-es években terjedt el szélesebb körben, standardját 1997-ben véglegesítették.

Kelet-európai juhászkutya

A szovjet kutyás szakembereket lenyűgözte a németjuhászok munkaképessége. Ezért azt tűzték ki célul, hogy a leendő fajta rendelkezzen ezekkel a képességekkel, ugyanakkor legyen erősebb felépítésű és harapású, valamint képes legyen megbirkózni a hideg orosz telekkel. Ennek érdekében keresztezték a rendelkezésre álló németjuhászokat pásztorkutya fajtákkal, és végül szibériai lajkákkal. Az első standard 1964-ben született meg, és azóta a kelet-európai juhászkutya a KGB és a szovjet (napjainkban orosz) rendfenntartó erők kedvencévé vált. Habár egy avatatlan szemlélő könnyen összekeverheti őket a németjuhászokkal, a kelet-európai juhászkutyák nagyobbak és nehezebbek. Kevésbé hajlamosak genetikai megbetegedésekre, a hátuk egyenes, a rajzolataik pedig elmosódottabbak, mint a németjuhászoknak.

És mi az a rejtélyes, idézőjelben „fél” kutya?

Ez bizony nem más, mint a napjainkban ismert kaukázusi juhászkutya. Ezt a fajtát azért számítottuk ide félig, mert szemben a korábban említett fajtákkal, a kaukázusi juhászkutya ősei évszázadok óta léteztek és végezték a dolgukat a Kaukázus környékén legelő nyájak körül. Ugyanakkor, az a kaukázusi juhászkutya, amit napjainkban ismerünk ezen a néven, neve ellenére már nem pásztor- vagy juhászkutya, hanem egy kifejezetten katonai célokra és a gulágok őrzésére kialakított és specializált őrkutya, amit nem máshol, mint a Vörös Csillag Kennelben állítottak elő, megrendelésre. Emiatt a kaukázusi juhászok napjainkban már nem dolgoznak pásztorkutyaként. Erre hatalmas testtömegük miatt nem is lennének alkalmasak. Helyüket elsősorban területek és vagyontárgyak félelmetes őrzőiként találták meg.