A csernobili erdőkben élő kutyafalkák megdöbbentő titkot őriznek

Túlélhetnek-e az állatok egy atomkatasztrófát? Ha igen, mi történik velük a következő évtizedekben magukra hagyva, egy emberek számára veszélyes és élhetetlen környezetben?

Egy évek óta folyó kutatás eredményeit összefoglaló, 2023 márciusában megjelent tanulmány (Science Advances, vol 9. no. 9.) egészen megdöbbentő következtetésekre jutott.

Az előzmények

1986 április 26-án az ukrajnai Pripjaty városától 5 kilométerre történt meg az emberiség történetének legsúlyosabb atomerőmű balesete, amikor a csernobili erőmű 4. reaktora felrobbant. A város életben maradt 47 ezer lakosát egy 2 és fél kilométeres, több mint 1200 buszból álló konvoj szállította el a helyszínről. A lakosok azt a tájékoztatást kapták, hogy minden háziállatot hagyjanak hátra, hiszen 1-2 nap múlva ők is visszatérhetnek otthonaikba, ami természetesen azóta sem történt meg. Pár héttel ezután, a szovjet hadsereg lövész alakulatai jelentek meg a városban és annak környékén, a katonák azt a parancsot kapták, hogy semmisítsék meg a térségben maradt, veszélyessé (beteggé) váló kutyákat és macskákat, megelőzendő a sugárzás terjedését. Mindenki úgy tudta, hogy ez megtörtént, az állatok közül egy sem élte túl ezt a tragikus találkozást és az aktív sugárzást. Eddig.

A jelen

Egy amerikai kutatócsoport a 2010-es évek második felében azt próbálta felmérni, hogy a katasztrófa milyen genetikai elváltozásokat okozott a környékbeli erdőkben élő jávorszarvasok és vaddisznók körében. Mivel azonban ezek közül a vadak közül rendkívül keveset tudtak befogni és megvizsgálni, a kutatás igazi szenzációját annak a több mint 800 egyedet számláló vadkutya populációnak a feltérképzése jelentette, akik több falkában élnek és vadásznak a Pripjaty környéki erdőkben 30 négyzetkilométeres körben és rendszeresen bejárnak az elhagyott városba is. Hogyan lehetséges mindez és mi jellemzi ezeket a kutyákat?
Mivel a lezárt terület megközelítése szinte lehetetlen kívülről érkező, más kutyák számára, a „vadkutya populáció” szinte minden egyede a katasztrófát és a retorziókat túlélő egyedek leszármazottja lehet. Az egykori fajtatiszta és keverék kedvencekből, az elmúlt évtizedekben minden fajtajelleg eltűnt, nincsenek már terrieres, vagy labradoros, illetve német juhászos. stb. küllemű kutyák. Ennek ellenére a küllemük mégis egységesnek tűnik, ezek az ebek leginkább közepes termetű, pásztorkutyás jellegű külsőt hordoznak. Ebben a külső behatásoktól mentes, emberi tenyésztés és irányítás nélküli izolált kutya közösségben a külső is a legpraktikusabbá vált a túlélés érdekében: nincsenek óriás és kis méretű ebek közöttük.

Annak ellenére, hogy ezeknek a négylábúaknak a zöme korábban soha nem találkozott emberekkel, habár vadak és bizalmatlanok, az emberekkel szembeni agressziónak nyomát sem mutatják, sőt, a fiatalabb egyedek határozottan barátkozó kedvűek és keresik a közvetlen kontaktust az elzárt területre az utóbbi években egyre nagyobb számban beérkező „katasztrófa turistákkal”. A kutatók számára az egyik legmeglepőbb tény e kutyák rendkívül magasszintű megfigyelési és memória képességei voltak: minden egyed messziről kiszúrta az egyenruhásokat (pl. az elzárt terület őreit) és láttukra azonnali menekülésbe kezdtek. Ezzel a jelenséggel a genetikai kutatásokat segítő és egyes egyedeket befogó természetőrök is szembesültek, ezért egyenruhájukat rendszeresen más fazonra kellett cserélni, de ez sem segített sokat.

A másik meglepetést az okozta a kutatók számára, hogy az eddig alaposan megvizsgált 302 kutya közül egyiken sem találtak daganatos, vagy a veszélyes radioaktív sugárzásnak tulajdonítható elváltozást, sőt, a tartósan a sérült erőmű környékén élő egyedek maguk sem „sugároztak”, tehát más egyedekre sem jelentettek veszélyt a mérések szerint.

A kutatás jelenlegi fázisában a helyszínen begyűjtött génminták alapos vizsgálatára kerül majd sor. Már az első teszt vizsgálatok is azt mutatják, hogy lényeges eltérés van a csernobili atomerőmű közvetlen környezetében élő kutyák és a többszáz kilométerrel távolabb élő és tesztelt kutyák gén szerkezetében. Ezek az eredmények arra mutathatnak rá, hogy történt-e bármiféle génmutáció a pripjatyi kutyák esetében, ami elősegíthette védettségüket a káros sugárzásokkal szemben a túlélésük érdekében. A kutatásokat jelentősen nehezíti az a tény, hogy ez az izolált kutya közösség meglehetősen zárt környezetben, tulajdonképpen beltenyészet formájában alakult ki és szaporodott, ami szintén számos genetikai defektus okozója lehetett. Habár a kutatók egyelőre nem jutottak stabil konklúziókra, a kutatás és a genetikai mintavétel ebből a 800 kutyából álló, teljesen egyedi fejlődésű falkából, kiváló alapot jelenthet arra, hogy megértsük: hogyan hat a hosszú ideig tartó radioaktív sugárzás az emlősállatok és akár az ember genetikájára.