A cirkuszi kutyák története: művészet vagy kegyetlenkedés?

A cirkuszokban szerepeltetett állatok kérdésköre rendkívül megosztja a társadalmat. Míg jó néhány évtizeddel ezelőtt semmi kivetnivalót nem talált benne senki, ma már a betiltását szorgalmazzák. Művészet vagy kegyetlenkedés? Hol van a határ?

A mai cirkuszokhoz hasonló, állatokat is szerepeltető szórakozási formák a 18. században jöttek létre. Kutyák, macskák, egzotikus állatok, vadállatok kerültek a porondra különböző számaikkal. Az emberek ezeket imádták, hiszen sehol sem találkozhattak hasonlóval. Mára azonban megváltozott a társadalom véleménye.

Rövid történelmi áttekintés

A cirkuszhoz hasonló szórakozási formák már az ókori Rómában is jelen voltak. Az állatok szerepeltetése is legalább ilyen régóta foglalkoztatja az embereket. Gondoljunk csak a gladiátorharcokra, bikaheccekkre vagy a kutyaivadalokra. Természetesen semmi esetre sem lehet ezek között párhuzamot vonni a cirkuszokkal. Viszont ezek jól mutatják, hogy az embereket mindig is lenyűgözte valami abban, ha állatokat kell nézni olyan helyzetben, ami nem szokványos.

Vadállatok a cirkuszban

Egyre többen értenek egyet azzal, hogy a vadállatok cirkuszokban való szerepeltetése nem helyes. Ezt a problémát egyre több ország ismeri fel, és tiltja is a tevékenységet. A vadállatok nem a cirkuszokba valók, hanem a természetbe. Akármennyire is jól bánnak velük, ez sosem lesz olyan számukra, mintha egy állatkertben vagy a vadonban élnének. Azt azonban fontos kiemelni, hogy ezek a vadállatok (a modern, felelős cirkuszokban) állatkertekből származnak.

A cirkuszok nem a vadonból kapkodják össze az épp arra járó állatokat, de azt is elmondhatjuk, hogy ezek az élőlények nem természetes vagy ahhoz hasonlító (például állatkert) közegükben mozognak. Ezek az állatok (ha jól bánnak velük) erősen kötődnek idomárjukhoz, elszakításuk pedig rendkívül fájdalmas lenne számukra. A cirkuszi vadállatok szerepeltetését már hazánkban is felülvizsgálják. Ezt Ovádi Péter állatvédelmi miniszteri biztos és Veprik Róbert, a Szegedi Vadaspark ügyvezető igazgatója is említette nemrég egy konferencián.

Milyen fajták alkalmasak és miért?

Egyes kutyafajták jóval gyakrabban szerepelnek cirkuszi előadásokban, mint mások. Ez jórészt idomíthatóságuknak köszönhető. Az uszkárok, német spiccek, tacskók és terrierek gyakran szerepelnek a porondon.

Szinák János és Veress István: Ó azok a csodálatos ebek! című könyvében Alfred Lemannt, egykori német idomárt idézik, Az állatok mint artisták című könyvéből:

„Az uszkár és a terrierek különösen tanulékony artisták, azonban a boxert sem szabad lebecsülni ezen a téren. Érdekes viszont, hogy az olyan nagyszerű munkakutya, mint például a német juhászkutya, ritkán szerepel a porondon. Egyébként minél több kutya van a csoportban, annál könnyebb a betanítás. Feltehetőleg azért, mert társaik példáján látják: munka közben semmilyen veszélyes dolog nem fenyegeti őket.”

A Fővárosi Nagycirkusz egyik kutyaszáma:

A Fővárosi Nagycirkusz néhány évvel ezelőtt menhelyi kutyákat is szerepeltetett egyik számában, ezzel segítve népszerűsítésüket, gazdára találásukat. Nem feltétlen kell egy bizonyos fajtához tartozni, hiszen minden kutya más. A legfontosabb az, hogy az eb hajlandó legyen az emberre figyelni és gyorsan sajátítson el trükköket.

Idomítás vagy képzés?

Idomításnak azt szokták nevezni, amikor az állat olyan trükköt sajátított el, amit természetesen nem tenne csak úgy magától. Például egy kutya sem szaltózna, majd érkezne valaki hüvelykujjára (bizony sok ilyen szám volt). Viszont szívesen rohannak a labda után vagy kergetőznek. Például az is képzésnek számít, hogy megtanítják az ebet arra, hogy ugorjon át egy karikán. Ezt a négylábú kedvencek a kutyás sportokban is gyakran elsajátítják.

Az is rendkívül fontos tényező, hogy milyen módszerrel tanítják ezeket az ebeket? Egy felelősségteljes, modern cirkuszban nem használnak a képzés során olyan eszközt, amivel fájdalmat okozhatnak az állatnak, a kutyák tanítása során pedig csak a pozitív megerősítésre támaszkodnak. Emellett az is lényeges, hogy mi vár ezekre az ebekre a show után? Hol töltik szabadidejüket és milyen körülmények között? Mi lesz velük, ha kiöregszenek és nyugdíjba vonulnak, ki gondoskodik róluk? Egy jól működő, becsületes cirkusz ezekről is maximálisan gondoskodik.

Nem varázslat, csak egy trükk

A híres orosz idomár, Durov elhitette nézőivel, hogy kutyája tud számolni. Kimondta az összeadás képletét és az eb már hozta is a helyes végeredménnyel jelzett lapot. Azonban Durov elárulta a közönségnek, hogy kutyája nem tud számolni, csupán remek megfigyelő. Amikor sorra vette a lapokat, az idomár hunyorgott a megfelelőnél, és az eb már hozta is. A hunyorgásból tudta, melyik lesz a jó.

Egy másik esetben azonban a közönség leplezett le egy idomárt:

„Francziaország egyik városkájában történt a következő mulatságos eset. Egy kutya-czirkusz gyönyörködtette a város lakos­ságát. Az igazgató minden nap újabb meglepetést csinált a közönségnek, de egyik sem volt olyan szenzácziós, mint az a hirdetés, hogy vasárnap est a kedvencz Azor nevű kutya zongorán fog játszani – még pedig kottából. Erre a nagy látványosságra teljesen megtelt a czirkusz. Végre elkövetkezett a műsor várva-várt száma. A karcsú Assort elő­vezették és odaültették a zongora elé.

„És csodák csodája ! – a kutya elkezdte játszani a Marsailleiset, még pedig a legpreczizebb módon. Valaki azonban a közönség közül nagyon kétkedően fogadta ezt a ritka mutatványt és egy darab czukorral a kezében, csalogatni kezdte a kutyát a zongora mellől. Nem sok fáradságba került ez, a kutya az első hívásra otthagyta a kottát a czukorért. És csodák csodája – a zongora tovább is szólt ma­gától. A közönség azonnal átlátta a turpisságot s bosszúságában meg is linchelte volna a megrémült igazgatót, ha az idejekorán kereket nem old a rendőrség védelme alatt.”

(Forrás: Arcanum: Magyarország, 1897. július (4. évfolyam, 180-210. szám))

Szeretnek szerepelni?

A cirkuszi dolgozók szinte egyöntetű válasza az, hogy: igen, a kutyák élvezik, ha szerepelhetnek. Mások szerint pedig az emberek csak ráerőltetik akaratukat az állatokra, akik egyáltalán nem élvezik, hogy bohócot csinálnak belőlük.

Therese Renz műlovarnőt idézi a már feljebb is említett Szinák János és Veress István könyv. A nőt arról kérdezték, mi volt pályafutása során a legmegrázóbb cirkuszi élménye:

„Bobby ízig-vérig cirkuszi kutya volt: a Sétakocsikázás című műsorszámban lépett nap mint nap porondra. Ő volt a hajtó: a szájában tartotta a kocsi elé fogott póni gyeplőjét. Amikor a kutya kiöregedett, egy másikkal kellett helyettesíteni.

„Bobby attól kezdve egész nap szinte mozdulatlanul feküdt a helyén (az istálló egyik sarkában), de amikor régi számának zenéje felcsendült, felvonszolta magát a számára fenntartott páholyba, és onnan figyelte a műsort. Amíg a Sétakocsikázás tartott, a kutyát egyszerűen nem lehetett a páholyból elcsalogatni. Mihelyt azonban a szám véget ért, Bobby visszavánszorgott a helyére. S ez a furcsa, szomorú „szertartás” nap mint nap megismétlődött, egészen addig, amíg egyszer a páholyból való visszatérés után végleg elaludt a vén cirkuszi kutya…”

Létezik arany középút?

A kutyák nem vadállatok, így nem mondhatjuk azt teljes biztonsággal, hogy természetellenes, ha fellépnek. Viszont nem mindegy, mivel. Az olyan műsorszámok, amik számukra veszélyesek, kényelmetlenek és megeröltetők, egyértelműen károsak. De ma már sok cirkusz megtalálta azt az arany középutat, ami nem árt az ebeknek.

Sok kutya élvezi, ha feladatokat kaphat. Miért más az, ha otthon betanítasz kedvencednek egy csomó trükköt, mint az, hogy ezt elő is adod vele? Elsősorban a gyakoriság. Ha otthon kedvencednek nincs kedve produkálnia magát, fáradt vagy más problémája van, nem csinálja. A cirkuszban azonban nincs mese, megadott gyakorisággal csinálni kell. Persze beteg, kifáradt állatokat nem visznek porondra, ez is más kérdés. A határt nagyon nehéz megtalálni és sokan nem is akarják. Míg egyesek egyértelműen ellenzik, mások kiállnak mellette.

Az Európai Unió cirkuszainak azonban számos szabálynak kell megfelelniük, amik jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy az ottani állatok jólléte biztosítva legyen. Az is belátható, hogy valószínűleg jóval szebb élete van annak az ebnek, akivel napi szinten foglalkoznak és kellőképpen le van fárasztva, mint annak, aki 10-12 órára magára van hagyva a lakásban, és napi kétszer tíz percre elviszi gazdája sétálni.

A cikk forrásául Szinák János – Veress István: Ó, azok a csodálatos ebek! című könyve, illetve az Arcanum tudásbázisa szolgált.

(Képek: Getty Images Hungary)