Titokzatos kutyáktól menekültek az ókori rómaiak ellenfelei: a harci ebek hátára tüzet kötöztek

Számos kutyafajta esetében szinte visszatérő legenda – ilyen például a nápolyi masztiff, a cane corso és időnként a rottweiler is –, hogy ezek a fajták a canis pugnax-ok, az ókori rómaiak harci kutyáinak leszármazottjai lennének. Ez az állítás szinte minden leírásban szerepel így vagy úgy. Az azonban, hogy milyenek is voltak ezek a kutyák, és a rómaiak mire is használták őket valójában, nos, ez a kérdés szinte sohasem merül fel.

Az egyszerűség kedvéért talán kezdjük azzal, amire egészen biztosan nem használták a canis pugnax-okat. A mai ember hajlamos igencsak romantikusan elképzelni a kutyák harci felhasználását, ami valahogy úgy néz ki, hogy nagytestű, többségében fekete kutyák százai, ezrei rohamozzák meg az ellenséges hadsereget a harcmezőn, darabokra szedik az ellenfelet, és megnyerik a csatát a gazdáiknak. Nos, éppen ez az a felhasználási mód, ami szinte egészen biztosan nem történhetett meg. Éppen ezért ilyen helyzetet egyetlen fennmaradt forrástöredék sem tartalmaz.

Mindennek nagyon egyszerű oka van: egy csatarendbe állt, acél szúró és vágó fegyverekkel felszerelt, fegyelmezett haderő ellen a kutyáknak, akármilyen vadak és hatalmasak, és akármennyien is voltak, egész egyszerűen zéró esélye lett volna. A jól képzett kutyák pedig akkor is óriási értéket képviseltek, tömeges elvesztésük hatalmas anyagi kárt jelentett volna a gazdáiknak. Hogy ez mennyire így van, az éppen a rómaiakkal szemben derült ki I.e. 120-ban, amikor a brit Arvernii törzs vetett be tömegesen nagytestű brit molosszereket egy kisebb római csapat ellen, ahol nem jártak sikerrel. I.e. 55-ben egyébként maga Julius Ceasar is megemlékezik a Britannia elleni hadjárattal foglalkozó leveleiben a kelták által bevetett brit harci kutyákról, akiket a rómaiak kifejezetten tiszteltek a bátorságukért. De természetesen a kelták sem értek el sikert ilyen módon.

Ha nem így, akkor hogyan?

Az egyetlen konkrétumokat is tartalmazó krónika a canis pugnax hadjáratban történő sikeres bevetéséről i.e. 231-ből maradt fent, amikor Marco Pomponio Matho konzul vezette a Szardínia elfoglalására érkező római csapatokat. Itt, a források szerint, a rómaiak tömegesen vetettek be harci kutyákat, akiket többségében a már menekülő és gerilla harcmodorral küzdő, rosszul felszerelt, páncélzat nélkül harcoló őslakosok levadászására használták. Mindezekből logikusan arra következtethetünk, hogy kutyák harctéren történő sikeres bevetésére azokban az esetekben kerülhetett sor, ahol az ellenfél inkább irreguláris elemekből állt, kisebb, rosszul felfegyverzett csapatokban harcolt, vagy esetleg már menekült a római légiók elől.

Emellett, a római források gyakran megemlítik azt, hogy ezek a kutyák, a római castrumok, vagy éjszakára épített mozgó erődök védelmében töltöttek be fontos feladatokat. Hogy mindezt megértsük, a következőket kell végiggondolnunk: a gyakran ellenséges területeken vonuló római légiók naponta átlagban 30-35 km-t tettek meg, reggel 6 és délután 3 óra között. A megálló csapatok, a leendő éjszakai táborhelyeken minden éjjel ún. castrumot, vagy erődöt építettek fel, és azon belül táborozva vészelték át az éjszakát. Ellenséges területen egy római csapat a legsebezhetőbb egy castrum építése közben volt, hiszen a légionáriusok nehéz páncélzat nélkül a gladius helyett az ásót és a fejszét forgatták. Ebben az időszakban kutyás őrjáratok járták a környéket és jeleztek időben, ha ellenséges támadás készült, és az éjszakai őrségben is nagy szerepe volt a négylábú segítőknek.

Emellett az akkori kutyákat felhasználták még üzenetek továbbítására. Fennmaradt néhány leírás azzal kapcsolatban, hogy az ellenség táborának és állatállományának megzavarására és pánikkeltésre törekedtek úgy, hogy égő olajtartályokkal a hátukon küldték őket a helyszínre. Ezeket a kutyákat a források szerint pirifers-nek, vagy tűzhordozónak nevezték.

A legendákat félretéve, hiteles források alapján körülbelül ennyit tudunk a canis pugnax-ok harctéri felhasználásáról, minden egyéb a rendkívül színes emberi fantázia eredménye.

A leggyakrabb felhasználási mód: küzdelem az arénában

Emellett, ezeknek a kutyáknak volt egy sokkal jobban dokumentált, jócskán ismertebb felhasználási módja is, ami nem más, mint a küzdelem a gladiátor arénákban. Az ókori Romában a gladiátorképzés központja a Campania-ban található Capua volt, ahol számos iskolában, ludus-ban képezték a profi harcosokat. Több egykori feljegyzés maradt meg napjainkig, amiben a Capua-ban működő canis pugnax tenyésztő és képző intézményekről esik szó, ahol kutyákat készítettek fel részben hadi, de elsősorban az arénában történő szereplés céljaira. Habár az akkori világban nem létezett fajtatenyésztés, ezek az intézmények a római birodalom kutyatenyésztési szuperközpontjának tekinthetőek. Minden, a rómaiak által elfoglalt területről ide érkeztek a legnagyobb, legharciasabb és a legéletrevalóbb molosszerek és nagytestű kutyák. Kipróbálták őket, fedeztették egymással és felkészítették az ebeket az arénákban történő, emberek és állatok elleni küzdelmekre.

Habár napjainkban, ha a canis pugnax-ról esik szó, általában egy idealizált cane corso vagy nápolyi masztiff szerepel az ábrázoláson, az igazság azonban az, hogy szinte semmit nem tudunk ezeknek a kutyáknak a külleméről, hiszen akkoriban ennek nem volt jelentősége, kizárólag a hatékonyságnak. Szinte az egyetlen konkrét utalás a fenotípussal kapcsolatban az, hogy a római patríciusok körében házőrzőként különösen nagy presztízse volt a sárga és az ezüst színű szemmel rendelkező egyedeknek.