A kutyavilág „párducai”: a Canis Panther

Egy jól sikerült hibrid, ami Európában alig ismert, Amerikában azonban egyre népszerűbb.

Lehet-e hatékony munkakutya egy több fajta keverésével kialakított hibrid? Milyen célra hozták létre megalkotói, és hogyan alakult ki a Canis Panther?

Hibridek a 70-es évektől

A kutyák világában és történetében a 19. század utolsó évtizedeiig tulajdonképpen nem beszélhetünk kutyafajtákról, sokkal inkább különböző feladatokra szelektált munka típusokról. A napjainkban ismert kutyafajták zömét a századforduló környékén standardizálták és alkották meg az akkoriban kialakuló fajtaklubok és egyesületek berkein belül. Az 1970-es évek Amerikájában egy ezekkel részben ellentétes folyamat indult meg, amikor a már létező fajták keverésével igyekeztek olyan hibrideket kialakítani, akik valamilyen tekintetben eltértek és más tulajdonsággal bírtak, mint a regisztrált kutyafajták. Ezen kísérletek jó része a jobb eladhatóságot szolgálta, és sok esetben a divatteremtés volt a cél két népszerű fajta keverésével (lásd: labradoodle, goldendoodle, Goldador, Jug, stb.). De léteztek olyan kísérletek is, amelyek esetében a munkaképesség és a hatékonyság növelése volt az elsődleges szempont, gyakran egyfajta reakcióként a hagyományos munkafajták munakaképességének romlására.

A chicagói „párduc”

1971-ben, a már akkor sem túl jó közbiztonságú Chicagóban egy őrző-védő és testőrkutya képzéssel foglalkozó lelkes csapat úgy döntött, hogy az addigi tapasztalataik alapján kísérletet tesznek a leghatékonyabb testőrkutya fajta létrehozására. A fő motivációt az jelentette a számukra, hogy a munkavonalú német munkakutyákat a tengerentúlról kellett Amerikába hozatniuk, ami rendkívül drága volt azokban az évtizedekben, ráadásul az érkező kutyák (német juhászok, rottweilerek és dobermannok) egy része már akkor sem az elvárások szerint dolgozott. E mellett egyre gyakrabban jelentek meg komoly, öröklött egészségügyi problémák is ezeknél a kutyáknál. A cél, egy nagy termetű, de atletikus és robbanékony, kiemelt intelligenciával, képezhetőséggel és védelmi ösztönökkel rendelkező kutyatípus kialakítása volt, amelyik különösebb erőfeszítések nélkül tehető a nagy múltú fajtákkal egyenértékű, vagy azokat meghaladó képességű munkakutyává.

Szemben a designer hibridek „előállítóival”, akik általában 2 népszerű fajta összeboronálásával igyekeztek sikert elérni, a chicagóiak 4 munkakutya fajta, az amerikai staffordshire terrier, a dobermann, a (fekete) labrador és a (fekete) német dog keresztezését végezték el. A végeredmény egy átlagban 62 – 78 cm marmagasságú, 40 – 60 kg súlyú, döntő zömében fekete színű (kék/szürke és barna szőrszín ritkán előfordulhat), kiváló képességekkel rendelkező, az idegenekkel meglehetősen bizalmatlanul és agresszíven viselkedő kutya lett. Látványosan ruganyos és dinamikus mozgásuk és a fekete párducokhoz hasonló felépítésük miatt a köznyelv Canis Panthernek, azaz párduckutyának nevezte el ezt a típust, amelyet ugyan egyetlen nemzetközi kutyás szövetség sem ismer el önálló fajtaként, népszerűségük azonban töretlen és egyre nő a megvesztegethetetlen őrző-védő fajták rajongói és kiképzői között. Az elnevezés egyébként érthető, a canis pantherek rövid, fekete szőre alatt látványos izmok mozognak plasztikusan, küllemük a legtöbb ember számára riasztó, hiszen egy kutyákhoz nem feltétlenül értő személy egy német dog izomzatával rendelkező, amstaff fejű, body builder dobermannak látja őket, akik ráadásul súlyuk ellenére is villámgyorsak.

Mi jellemzi?

A gazdák, a tenyésztők és a kiképzők szerint a canis panther azon ritka hibridek egyike, ahol a kísérlet és az erőfeszítések sikeresnek bizonyultak: a felhasznált fajták elsősorban a pozitív tulajdonságait örökítették tovább. A mai egyedek már elszakadtak az eredeti fajtáktól, önálló vérvonalak szerint tenyésztik őket, ugyanakkor sokat megőriztek az „ősök” tulajdonságaiból. A leírások szinte mindegyike megemlíti a labradoroktól örökölt intelligenciát és képezhetőséget, a dobermannok őrző-védő és munkaképességeit, a német dogok gazda és családszeretetét, ugyanakkor az amstaffok dinamizmusát és küzdőképességét is. E mellett természetesen gyakran szó esik arról is, hogy jellemző rájuk az amstaffoktól átöröklődő terrieres makacsság és önfejűség, a dobermannok tartózkodása és agresszivitása az idegenekkel szemben, de a munka vonalú labradorok óriási mozgásigénye is. A keresztezés olyan értelemben is sikeresnek bizonyult, hogy a canis pantherek az ilyen nagy termetű kutyák átlagánál hosszabb életűek, élettartamuk gyakran eléri a 12 évet, e mellett a gazda fajták örökletes betegségei (vWD, DCM, diszplázia, stb.) nem jellemzőek rájuk.

Kinek javasolt a canis panther?

A canis panther ismerői és szakértői között teljes az egyetértés abban, hogy e típus választását még egy más fajtákkal egyébként tapasztalattal rendelkező gazdának is alaposan meg kell fontolnia. Tartását általában olyan személyeknek javasolják, akik sok idővel rendelkeznek és kifejezetten sportos, nagyon aktív életet élnek, hiszen egy majdnem 60 kilogrammos, dobermann jellegű kutya megfelelő lemozgatása nem átlagos feladat. Ez a típus nem javasolt azoknak sem, akiknél nagy a vendégjárás, hiszen a canis panther nehezen viseli az idegeneket. Ugyanakkor kiskorú gyermekekkel élő családok mellé sem ajánlott, hiszen a bennük tomboló energiák és a hatalmas izomtömeg miatt szinte kódolva vannak az akaratlan balesetek. Azok számára azonban, akik életformája, korábbi tapasztalatai és körülményei lehetővé teszik az együttélést egy canis pantherrel, talán az egyik legjobb testőrkutyává válhat.